2018. április 14., szombat

20. fejezet

Szívesen köszönnék, de fogalmam sincs, hogy maradt-e még valaki a blogon. Mindenesetre, megírtam az új részt, gondoltam, közzé teszem, max. nem olvassa el senki. :) (Az esetleges hibákért elnézést, nem ellenőrizte a bétám.)

Aki igen, annak pedig jó olvasást. 

20.
            A világ öt elemből áll (...): Föld, levegő, tűz, víz és süket duma.
Lawrence Sanders
Azt hiszem, még sosem mentem el titokban éjszaka. Úgy döntök, hogy nem szólok senkinek, hogy átmegyek Matthez. Elvégre nem tizennégy éves vagyok. Emlékszem, régebben – na jó, nem is olyan régen – Violet minden este eljárt itthonról úgy, hogy nem is tudtunk róla. Csak akkor bukott le, amikor reggel nem ért vissza időben, és Nagyi üresen találta az ágyát. Ilyenkor egy kisebb pánikroham tört rá, de szerencsére pár óra múlva megjelent a húgom. Aki képes volt elmenni a piacra vagy egy közértbe, hogy hozzon pár szem almát, és azt hazudja, hogy csak leugrott egy kis friss gyümölcsért. Nagyiék persze elhitték. Engem nem tudott átverni. Mindig észrevettem, hogy ugyanaz a ruha van rajta, amiben előző nap volt, a sminkje pedig teljesen el volt kenődve.

            Én viszont rettentően béna vagyok. Amikor leérek a lépcsőn, egy határozott mozdulattal belerúgok egy esernyőbe, ami hangos puffanással a földre esik. Ráadásul a kisujjam is elkezd sajogni, ami miatt egy rövidebb káromkodás is kicsúszik a számon. Egyáltalán mit keres itt egy istenverte esernyő, amikor minden nap harminc fok van?
            Olyan hangosan ver a szívem, hogy attól félek, meghallják fent. Miután már nem félek attól, hogy szívrohamot kapok, lassan elindulok az ajtó felé. Ezúttal a biztonság kedvéért világítok a telefonommal, hogy nehogy átessek… mondjuk egy biciklin vagy egy porszívón. Az esernyő után már nem lepődnék meg semmin.
            Amikor már a kezem a kilincsén van, valaki hátulról nekinyom az ajtónak. De olyan erősen, hogy még a levegő is kiszalad a tüdőmből. Érzem, ahogy a kilincs belemélyed a combomba.
– Most megvagy, te kis csirkefogó! – hallom Nagyapa hangját a hátam mögül.
– Nagyapa… én vagyok az! – Amennyire csak tőlem telik, megpróbálom kinyögni ezt a négy szót, habár levegő nélkül egy kicsit nehezebb dolgom van.
            A szorítás azonnal enyhül, mígnem teljesen megszűnik. Kapkodóan veszem a levegőt, sietősen megfordulok, és felkapcsolom a villanyt.
Nagyapa csíkos pizsamában áll, a fejét vakargatja.
– Pedig meg mertem volna esküdni, hogy valami kis buzi belopakodott, hogy ellopja a sörömet…
A hirtelen jött adrenalinsokktól elég szaggatottan tudok csak nevetni.
– Nos, ami azt illeti, szerintem pont a te sörödet fogják majd ellopni – forgatom a szemeimet.
– Sosem tudhatod – feleli komor arccal.
            Kínos csönd. Hirtelen elvörösödöm, az agyam pedig azon kattog, hogy most mégis mit mondjak. Ha elkezdek magyarázkodni, hogy mit keresek itt éjfélkor, azzal csak még nagyobb bajba keverem saját magam.
            Nagyapa mintha csak olvasott volna a gondolataimban, sóhajtva megkérdezi:
– Mit csinálsz itt ilyen későn?
– Hát… tulajdonképpen nem emlékeztem, hogy bezártam-e az ajtót, és gondoltam megnézem… - Oké, rémes hazudó vagyok. Először is, mivel felkapcsoltam az előbb a villanyt, tökéletesen lehet látni, ahogyan a rózsaszín arcom átvált vérvörösre. Másodszor mindenhová nézek, csak Nagyapa szemébe nem.
– Jól van – mondja végül, majd hátat fordít és elindul a lépcső felé.
Kifújom a bent tartott levegőmet, magamban pedig hálát adok Nagyapának, amiért nem kérdezősködik. Azonban pár másodperc múlva hátranéz a válla fölött:
– Nyugodtan megmondhatod legközelebb, ha dugni mész – mondja könnyeden, már-már játékosan.
            Az előbb vérvöröset mondtam? Hát, akkor most adjunk még hozzá tíz árnyalatot. Eddig sosem hozott zavarba egyetlen egy nagyapás beszólás sem, nem is értem, most miért nézek ki úgy, mint akinek megmikrózták a fejét.
Úgy döntök, hogy gyorsan lekapcsolom a lámpát, és kilépek a fülledt, nyári levegőre. A zárral kezdek el bajlódni, amikor valaki megszólal a hátam mögül:
– Már az hittem, ki sem jössz – mondja Matt. Nem veszi suttogóra a formát. Mondjuk, akkor lehet, hogy elnyomná a hangját a szomszéd kerti locsolója.
            Elindulok Matt felé, aki a kocsijának dőlve, mosolyogva figyel.
– Bocsi, csak Nagyapa feltartott – nevetgélek halkan.
– Bírom az öreget – mondja.
            Odaérek elé, és az autóra mutatok.
– Szóval, mi olyan fontos, ami nem várhatott holnapig? – kérdezem.
            Matt közelebb hajol, megcsap az arcszesz és a mentás rágó illata.
– Csak látni akartalak… rég voltunk már kettesben – vonja meg a vállát.
Hirtelen elfelejtek levegőt venni, a szívem pedig még vadabbul dobog, mint amikor Nagyapa megijesztett. Szokatlan módon az egész testem bizseregni kezd.
            Még mielőtt válaszolhatnék neki, kinyitja előttem az kocsiajtót, én pedig sietősen beülök, hogy addig se lássa, mennyire hatással van rám minden egyes mozdulata.
Nem sokkal később ő is beül mellém, és elindítja az autót. Mivel nem lakik tőlem messze, csak néhány utcányira, ezért körülbelül három perc múlva már a házuk előtt vagyunk. Matt elővesz a zsebéből egy apró távirányítót, majd a kapu felé tartja, ami lassan szétválik előttünk.
– Ez komoly? – kérdezem halkan. Nekem meg azzal kell bajlódnom, hogy kiszálljak Nagyapa kocsijából, kinyissam a dögnehéz vaskaput, majd még a garázst is. Itt meg egy gombnyomás, és minden magától működik. Matt leállítja a kocsit a feljárón, aztán kipattan belőle. Én is kiszállok, nem várom meg, míg ő nyitja ki az ajtót.
Körülnézek, majd megállapítom, hogy Blackwellék kertje nagyobb, mint egy híres embernek, mondjuk Harry Styles-nak. Mindenhol füves terület van, apró termetű tuják, szobrok és egy szökőkút. Jobb oldalon a ház mellett pedig egy medence áll, mert miért ne. Nem olyan nagy, de egy medencés partit simán lehetne tartani.
            Matt észreveszi, hogy a medencén időzik a tekintetem, ezért elindul a napozóágyak felé. Követem, majd mindketten leülünk egymás mellé. Pár percig csendben hallgatjuk a tücskök ciripelését és az apró neszeket, miközben pár szentjánosbogarat vélek felfedezni a távolban.
– Bepróbálkozott Jared? – kérdezi rekedt hangon. Már kedvem sincs kijavítani, hisz tudom, hogy direkt nem Josh-nak szólítja.
            Fészkelődöm egy picit, nem tudom, hogy mennyire hangzana kínosan, ami valójában történt.
– Nem… csak…
– Csak? – fordul felém Matt és még a sötétben is látom, ahogy kék szeme haragosan villan.
– Nem történt semmi, és szerintem eléggé megijedt tőled. Búcsúzásnál megrázta a kezem, aztán elment haza – motyogom.
            Matt halkan felnevet.
– Helyes, nagyon helyes.
            Rásandítok, majd lassan én is elmosolyodom. Meglepően kellemes az idő, és kivételesen nem érzem kínosnak a hirtelen beállt csendet. Hallgatom az esti zajokat, a távol lévő kamionok zengését, sőt, még Matt lélegzetvételét is hallom magam mellett.
– Miért nem hagyod, hogy Josh-sal jól érezzük magunkat? Én sem szólok bele a te kapcsolatodba – mondom olyan csendesen, hogy attól félek, Matt rám szól, hogy ne motyogjak.
            Bosszúsan kifújja a levegőt és felhorkant.
– Mert nem hozzád való.
– Honnan tudod? – szűkül össze résnyire a szemem.
– Látom – vágja rá azonnal, mintha számított volna erre a kérdésre.
            Most rajtam a sor, hogy felhorkantsak.
– Oké, Blackwell… Akkor áruld el, hogy milyen pasit képzelsz el nekem? – kérdezem, tettetett kíváncsisággal.
– El se kell képzelni, itt ül melletted – dől hátra a napozóágyban, és rám kacsint. Jellemző.
            Sóhajtva megrázom a fejem.
– Miért is nem lepődöm meg…
– Miért, nálam jobbat keresve sem találsz – nevet fel. Kellemes borzongás fut végig rajtam a röhögése hallatán.
Ennek ellenére próbálok a lehető leggúnyosabban válaszolni:
– Nem vagy te egy kicsit egoista?
Matt elgondolkodik egy pillanatra, majd megvonja a vállát.
– Nem, nem hiszem. És azt is tudom, hogy csak azért vagy Justinnal, hogy engem féltékennyé tegyél. Mert titokban őrülten szerelmes vagy belém - válaszolja, közben lusta vigyor jelenik meg az arcán.
            Legszívesebben felpofoznám a hatalmas arcát. Hogyhogy nem szakadt még be a napozóágy a feje alatt? Egyáltalán hogyan fért el a kertben ekkora önimádattal?
– Blackwell, akkora arcod van, hogy fentről azt hiszik, hogy leszállópálya vagy – vágok vissza dühösen, de természetesen Matt kiröhög, egyáltalán nem veszi fel a sértésemet.
            Ettől csak még inkább mérges leszek, úgyhogy felállok a napágyról és inkább úgy döntök, hogy itt hagyom Blackwellt, akinek még mindig nagyon jókedve van.
– Seggarc – sziszegem.
Alig teszek három lépést, amikor utánam szól:
– Vadmacska, várj! – hallom, ahogy nyikkan egyet alatta a napágy, ahogy feláll. Egy másodperc alatt előttem terem. Összefonom magam előtt a karjaimat, és próbálom figyelmen kívül hagyni a testéből áradó melegséget.
            Legnagyobb meglepetésemre megragadja mindkét kezével az arcom szélét és még közelebb húzza. A szívem a fülemben dobog, attól félek, hogy Matt is meghallja. Alig merek levegőt venni, közben pedig végig Matt gyönyörű kék szemébe nézek, amiben mást sem látok, csak leplezetlen vágyat. Valószínűleg az én tekintetemben ugyanez van. Matt pillantása a számra vándorol, én pedig nyelek egyet. Fogalmam sincs, hogy hány másodperc telik el így, de amikor Matt ismét a szemembe néz, elvigyorodik, majd minden előzetes nélkül belök a mellettünk lévő medencébe. 
            Meg fogok fulladni – ez az első gondolatom.
            Felcsúszott a melltartóm – ez pedig a második.
Az első szerencsére nem teljesül be, ugyanis ahogy a talpam megérzi a medence alját, egyből felrúgom magam, hogy mielőbb levegőhöz jussak. Amint kibukik a fejem a felszínre, olyan hangosan kezdek prüszkölni, hogy attól félek, Matt szülei kijönnek egy lapáttal és fejbe csapnak, mert azt hiszik, betörő vagyok. Blackwell persze úgy röhög mellettem, hogy mindjárt ő is beleesik a vízbe.
– Te egy faszfej vagy – nyögöm ki három köhögés és négy prüszkölés után.
– Egy ősi japán mondás szerint a macskák nem szeretik a vizet és nem tudnak úszni… úgy tűnik ez tényleg így van – kezd el ismét nevetni.
– Ezt még nagyon megbánod, Matthew Blackwell! – sziszegem dühösen. Most komolyan, hogy lehet valaki ennyire gyerekes?
– Alig várom, Alexandra Wilcat – tárja szét mindkét karját.
– Szétmarja az orromat a kló… mit csinálsz? – kérdezem, amikor látom, hogy Matt épp leveszi a pólóját.
            Válaszra sem méltatva félredobja a felsőjét, és beugrik mellém a vízbe. A fenébe, nekem meg a melltartóm valahol a lábamnál lebeg, mivel az előbbi második gondolatom nem csupán gondolat volt. Tényleg felcsúszott a melltartóm, sőt, le is jött. Hogy hogyan, azt nem tudom, de holnap első dolgom lesz visszavinni a fehérnemű üzletbe, mert arról nem tájékoztattak, hogy egy enyhe csobbanástól lábakat növeszt és leugrik rólam. Sőt, még a panaszkönyvbe is írok. Bár, a legutóbbi hasonló esetnél a panaszkönyv latinul volt megírva, én pedig nem értettem belőle semmit.
            Mérgelődésemből az arcomba érkező víz ébreszt fel. Ismét köhögni kezdek, kezd elegem lenni, hogy a klór most már nemcsak az orromat, hanem a szememet is csípi.
– Nem az oviban vagy, hagyd már abba! – dühösen visszacsapok Matt irányába, de legnagyobb meglepetésemre, ő nem kezd el haldokolni az arcába érkező víztől. Sőt, egyre jobban közeledik felém. Én pedig egyre jobban hátrálok addig, amíg a hátamnak nem ütközik a hideg csempe.
            Matt és köztem már csak pár lépés van.
 – Megtennéd, hogy fordulnál körülbelül… száznyolcvan fokot? – kérdezem.
– De akkor hogy adnám vissza ezt? – emeli fel a víz alól a kezét, amiben az imént lecsúszott melltartómat szorongatja.
– Az nem az enyém – válaszolom gyorsan. – Már akkor is itt volt, amikor beleestem a vízbe.
            Matt megáll egy pillanatra, és tanakodva néz a fehérneműre.
– Igazad van, ez pont az én méretem – nevet fel, majd a saját mellkasához illeszti. Kár, hogy ilyen sötét van, nappal sokkal nevetségesebb lenne a látvány. Felnevetek én is, majd mikor Matt már csak pár centire van tőlem, zavartan krákogni kezdek.
            Érzem a Mattből áradó melegséget, majd meghallom a lélegzetvételét is. A víz kellemesen hűvös volt, amikor beleestem, mostanra viszont még ez sem tudná lehűteni felforrósodott testemet. Ellenkezhetnék, de mégsem teszem. Megmondhatnám, hogy van barátnője, aki nem én vagyok, hanem Hidrogén. Felhozhatnám Josh-t is. Mégis ahelyett, hogy eltolnám magamtól, végigsimítok mellkasán. A sötétség ellenére látom, ahogy kék szemei szikrákat szórnak, ahogy azok lassan az ajkamra tévednek. Mozog a szája, suttog valamit, de nem értem, hogy mit.
            Halkan felmordul, egyik kezével megragadja a csípőmet, és magához húzva durván, mohón csókol meg. Úgy szorít, mintha magába akarna préselni, forró ajkai úgy isszák az enyémet, mintha szomjazna. Karjaimmal átfogom a nyakát, ezzel még közelebb húzva őt magamhoz. Teljesen hozzápréselődöm, csak a vizes pólóm választja el a felsőtestünket. Matt a derekamnál fogva feljebb emel, amitől a víz vadul hullámozva először a medence peremének, majd a hátamnak csapódik. A csók immár lassú és gyengéd, amitől az egész testemen hőhullám söpör végig. Érzem Matt ajkai a klór ízét, de nem érdekel, sőt, ebben a pillanatban számomra ez a legfinomabb íz az egész világon. Megérzem a bőrömön a tenyerét, amivel a derekamat végigsimítja. Játszadozik a pólóm aljával, egyre feljebb tolja. Az iménti hőhullám ellenére borzongás fut végig rajtam.
            Amikor elszakadunk egymástól, mindketten kapkodva vesszük a levegőt. A szívem majd’ kiugrik a helyéről, bár, a melltartóm után nem csodálkoznék, ha megadná magát.
            Matt tekintete felperzsel, muszáj mondanom valamit.
  – Meg fogunk fázni. – Éééés, szeretném megkapni a Legszarabb Rögtönzőszöveg díját, a rózsákat és a csokikat pedig az öltözőmbe kérem, köszönöm. Még a szemeimet is lehunyom, annyira elkezdem magam átkozni az idióta kijelentésem miatt. Igen, minden bizonnyal a nyár kellős közepén, amikor még Nagyapa is egy szál bugyiban mászkál, meg fogunk fázni. Szép volt, Wilcat.
            Matt összevonja a szemöldökét, teljesen értetlen tekintettel néz rám. Már épp nyitnám a szám, hogy megmagyarázzam az iménti hülyeségemet, amikor elereszti a derekamat, és hátrébb lépve bólint egyet. Pár mozdulattal kikászálódik a medencéből, mire én is elindulok. Ám én a medence pereme helyett a létrát választom, hogy kijussak a vízből. Magamat ismerve, ha a tenyeremre támaszkodva akarnék kimászni, megcsúsznék, és tuti beütném az államat.
            Matt kinyitja a hátsó üvegajtót, és int a fejével, hogy kövessem. Szó nélkül, keresztbe font karokkal követem. A házban igyekszem szapora léptekkel követni, hogy ne csöpögtessek össze mindent. Matt anyukája bizonyára nem örülne, ha ezt látná. Nagyi már fakanállal csapkodná a talpam, hogy ne jöjjek be vizesen.
            Matt elvezet abba a szobába, ahol már egyszer aludtam.
– Itt van a fürdő – mutat egy bal oldali ajtóra. – Tiszta ruha ott van a szekrényben.
            Meg sem tudom neki köszönni, olyan gyorsan elviharzik. Még ácsorgok egy ideig az ajtóban, majd sóhajtva a fürdőbe megyek, hogy lezuhanyozhassak. Közben persze végig agyalok, hogy mi volt ez az egész, mit kellene csinálnom, és mégis mi a franc volt ez az egész?
Nem vagyok hülye, tudom, hogy izgatom Matt fantáziáját. De ez minden srácnál így van; megtetszik nekik egy lány, megszerzik egy éjszakára és mennek tovább. Attól félek, hogy én is egy lennék a sok közül. És talán igaz a mondás, hogy minél nehezebb megszerezni valakit, annál jobban akarod. De az is biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen olyan lány, aki ellenáll a Matt féle fiúknak, elvégre, nagyon sokan nem állnak le egy focistával, pontosan azért, mert nincs szükségük egyéjszakás kalandokra.
            Miután sikeresen semmire se jutottam, inkább úgy döntök, hogy keresek valami száraz ruhát, és lefekszem aludni. A szekrényben pechemre csak egy férfi felsőt találok meg boxert, s csak reménykedemabban, hogy ezek nem Matt apjáé.
            Belebújok a ruhadarabokba, majd bemászok az ágyba. Kezembe veszem a telefonomat, ami bár csurom víz lett, szerencsére vízálló, ezért nem lett semmi baja. Violet üzenete ott virít a kijelzőn már egy órája:

Violet: Legközelebb szólj, hogy tanítsam meg, hogyan kell ellógni otthonról…

Én: Igaz, te úgyis profi vagy ebben…

Violet: Ez így van :D Egyébként ott is alszol Mattnél? Vagy abból nem alvás lesz?

Én: Nagyon vicces vagy.

Violet: Soha nem lehet tudni. Holnap kérem a részleteket. xx

Én: Aludj jól, szép álmokat. xx

Violet: Fúj.

Mosolyogva becsukom a szemem, és próbálok nem agyalni a ma történteken. Mindenesetre azt már eldöntöttem, hogy ezt az egészet holnap tisztázom Mattel, mert ez így nem maradhat. Ideje pontot tenni ennek az egésznek a végére.

11 megjegyzés:

  1. Hát én elolvastam 😁 Örültem az új résznek, nagyon jó volt 😍 Remélem lesz kövi.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :) Igen, lesz következő. És reméljük, nem egy év múlva :D

      Törlés
  2. Drága Netty!
    HOGY LEHET ÍGY ABBAHAGYNI???
    Te szadista! Alig várom a következő részt. :3 ♥

    VálaszTörlés
  3. ÚÚÚÚÚ alig vártam az új részt.
    Itt abba hagyni... KÍNZÁS
    Annyira jó volt ez a rész.
    Várom a következőt <3

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm, köszönöm, köszönöm!!!
    Esküszöm egy éve várom már ezt a részt, de remélem nem kell még egy évet várnom a folytatásig. :D Még mindig imádom <3

    VálaszTörlés
  5. Most tévedtem be... Na jó néhany órája azóta nem tudom letenni a telefont. Gyorsan folytatást kérlek *-*

    VálaszTörlés
  6. Jaj istenem, még mindig nagyon szeretem őket!
    Imádom a civakodásukat, de most már tisztázhatnák a helyzeteket! :)
    Várom a folytatást, remélem hamar jön.

    VálaszTörlés
  7. Mikor lesz kövi rész? Alíg várom
    😍😍😍

    VálaszTörlés