2016. május 6., péntek

15. fejezet


Sziasztok! Huh... Négy hónapja nem volt új fejezet, ami miatt most mentegetőzhetnék, de az túl sablon lenne :D Mindenesetre sajnálom. A következő fejezet nem tudom, hogy mikor érkezik, lehet, hogy csak nyáron. Sőt, biztos. 
A türelmes embereknek köszönöm, hogy végig mellettem álltak és halkan szurkoltak nekem, hogy végre befejezzem a fejezetet. Nekik lesz egy - vagy két - meglepetésem a történet lezárása után. Lehet izgulni :D
Nem is húznám tovább a szót, jó olvasást mindenkinek! :) (Már, ha maradtak olvasóim... Mert már ebben sem vagyok biztos.)



15.

Lehet, hogy az érzelem annyira erős, hogy a test nem bírja féken tartani. A lélek és az érzések átveszik az irányítást, és a test sírni kezd.
- Angyalok városa c. film 

     – Tudod, milyen nap van ma? – ugrik valaki a hátamra. Riadtan nyitom ki a szemeimet, és eltart pár másodpercig, mire a kérdés egyáltalán eljut az agyamig.
– Ugráljunk mások hátára nap? – motyogom a párnámba.
– Neeem! – száll le rólam Violet. – Ma van a szülinapod! Mi a terv mára? Fel kéne kelned, már elmúlt kilenc óra – lökdösi a karomat. Hangosan nyöszörögni kezdek, ezzel jelezve, hogy még aludnék pár órát.
– Itt van Matt – közli a húgom, mire felpattannak a szemeim, és villámgyorsan felülök az ágyban.
– Mi az, hogy itt van? Úgy volt, hogy csak délután találkozunk – túrok bele a hajamba, amitől csak még kócosabb lesz. Miért van az, hogy a Disney hercegnők még reggel is pompásan festenek, én meg legtöbbször egy borzra hasonlítok?

– Igazából nincs itt, de tudtam, hogy ettől egyből felébredsz– mosolyog Violet. Dühösen nézek rá, annak ellenére, hogy nagy kő esett le a szívemről. Blackwell örülhet, hogy nem kell látnia a „most keltem fel” fejemet, mert lehet, hogy ő a nap huszonnégy órájában jól néz ki, én viszont csak akkor, ha minimum fél órát pepecselek a tükör előtt. És akkor is csupán az elfogadható mércét ütöm meg.
– Na, mi a terved mára? – zökkent ki a gondolataimból.
– Elvileg Aaronnel és Roxszal találkozom egy közeli kávézóban, aztán Matt és az éretlen haverjai elvisznek valami helyre. Mondd csak, hány sztriptízbár van Dallasban?
– Nem tudom, három-négy tuti. De miért, oda fogtok menni? Jöhetek én is? – vonogatja a szemöldökét. Mintha csak Mattet látnám, ő szokta ezt csinálni. Violet elförmedt arcomat látva nevetni kezd.
– Nyugi, csak vicceltem. Borzasztó vagy, mindent komolyan veszel – sóhajt. Nem kezdek el tiltakozni, mert igaza van; tényleg nem ismerem fel a poént. Kivéve Nagyapáét, mert ő valóban vicces. – Viszont, ha szeretnéd, akkor segítek elkészülni, nehogy összetévesszenek egy nyuggerrel abban a kávézóban.
– Hé! – kapom fel a fejem. – Nem is szoktam úgy kinézni, mint egy öreg nyanya! – tiltakozom.
– Ha te mondod – von vállat. – De azért ismerd be, hogy túl egyszerűen öltözködsz, pedig hidd el, akár a suli méhkirálynője is lehetnél, mert tök csinos vagy.
– Nem akarok méhkirálynő lenni – nevetek. Isten ments, mindenki megutálna a fősulin.
– Igen, tudom, te Lexie Nyomi Wilcat vagy – legyint. – Amúgy biztos semmi tipped, hogy hova visz Matt?
     Nem is hagyja, hogy reagáljak az előbbi beszólására, így jobbnak látom, nem újra előhozni a témát.
– Nem, nem tudom.
– Ez megnehezíti a dolgomat, de pánikra semmi ok, mindjárt jövök – pattan fel a húgom, majd kimasíroz a szobámból. Tétlenül ülök az ágyamon egészen addig, amíg újra meg nem jelenik kezében egy halom ruhával, amelyet aztán ledob az ágyamra. Végül egy fekete csipkés felsőt vesz a jobb kezébe, amelynek, úgy látom, hiányzik az alja. A bal kezébe egy pedig shortot vesz, amin szerintem átment egy fűnyíró, mert teljesen szét van kaszabolva.
– A nadrág nem tetszik – rázom a fejem. Biztosan nem veszek fel egy olyan ruhadarabot, amelyet talán maga a kaszás intézett el. Ez inkább a húgom stílusa, nem az enyém.
     Violet vonakodva bólint; végre ő is belátja, hogy én nem ő vagyok. Ledobja mellém a shortot, és inkább szemügyre veszi az én gardróbomat.
– Neki ne állj megint kidobálni mindent, mert kiváglak az ablakon! – fenyegetem.  A múltkor is nekem kellett visszapakolnom az összes holmimat, mert őnagysága nem volt rá hajlandó.
     Szerencsére a húgom hamar megtalálja, amit keresett: egy fehér, magasított derekú, egy kevésbé szakadtnak tűnt rövidnadrágot.
– Legyen ez, vagy keressek inkább egy szoknyát? – néz hátra a válla fölött.
– Ez – vágom rá.
     A fürdőszobában felhúzom a fekete felsőt, aminek se hátrésze, se ujja, se hasrésze nincs. Annyi szerencsém van, hogy nem néz ki hülyén az alatta lévő fekete melltartó. A hasamat nagyrészt takarja a nadrág, ami viszont annyira a bőrömhöz tapad, hogy már zavar. Utálom, ha egy ruha rám cuppan, annak ellenére, hogy vékony vagyok. Hál’ istennek valamennyire sikerült lebarnulnom a nyáron; mondjuk nem annyira, mint Roxnak, de legalább olyan fehér se vagyok, mint a fal.
     Mikor kilépek a fürdőszobából, egyáltalán nem lepődök meg, hogy Violetnek úgy tetszik rajtam minden, ahogy van. Egyetlen kikötése volt, mégpedig, hogy a hajamat hagyjuk inkább kiengedve. Emiatt pár percig természetesen hisztizek, hiszen ki az a hülye, aki a hosszú, fekete haját nyáron kibontva hordja? A sminkkel nem vacakolunk sokat: a szememre csak szempillaspirál kerül, mert úgyis napszemüvegben leszek egész nap; a számra pedig egy cseresznyepiros rúzst kenünk. A tükörbe nézve olyannak tűntem, mintha nem is saját magamat látnám. Ritkán van ilyen, de azt hiszem, hogy most már kimondhatom: végre készen vagyok.
***
– Rohadt jól nézel ki – mondja már vagy ötödszörre Rox. Amikor beléptem a kávézóba és meglátott, hangosan felsikkantott, majd ömlengeni kezdett, hogy ilyen jól még sosem néztem ki. Először csak legyintettem, mert szerintem ugyanúgy festek, mint bármikor máskor, annyi különbséggel, hogy ki vagyok sminkelve. De a legjobban mégis az lepett meg, amikor Aaron is lenyűgözve hümmögött egyet. Igen, ő így fejezi ki, ha valaki „nagyszerűen fest”.
– Köszönöm – mosolygok szégyenlősen.
– Neked lattet rendeltem, nem baj? – kérdezi Aaron.
– Nem, nekem megfelel – iszok bele az édes kávéba. - Viszont csodálkozom, hogy még nem öltétek megy egymást – jegyzem meg egy korty után. Ugyan Rox mellettem, Aaron pedig előttem ül, számukra ez nem jelentene akadályt. Rox simán belefojtaná Aaront a lattémba.
– Ma kifejezetten csendes a hülyegyerek – kortyol a kávéjába a barátnőm, és mindezt olyan természetességgel mondja, mintha az időjárásról beszélne. Nem számít neki, hogy az említett „hülyegyerek” hallja mindezt.
– Te meg szokás szerint csacsogsz, mint a nagyanyám sütés közben – forgatja Aaron a szemeit.
– Nem tudnám elképzelni, ha Anne nem fecsegne annyit… - gondolkodom hangosan. Amióta ismerem őt, mindig beszél. Szó szerint. Még alvás közben is azt motyogja, hogy épp mit álmodik.
– Ha ezt most a pasim mondta volna, ami amúgy nincs, de ha lenne, akkor tutira kiforgatnám a szavait. – Rox hangja itt átvált nagyon magas, nyivákoló hangra. – Szóval azt mondod, úgy fecsegek, mint egy idióta picsa?
– Igen, pontosan azt – vágja rá Aaron és egy húzásra megissza a fekete löttyöt, ami a csészéjében van.
– Hogy mondhattad ezt, Alejandro? Hiszen szerettelek! Megbíztam benned! Csúnyán elárultál – szipog Rox.
 – Szóval akkor elhúzod a csíkot?
– Igen Alejandro, elmegyek, de azt megígérhetem, hogy soha többé nem fogsz látni! Érted? Soha többé! – imitál zokogást.
– Erre vártam már öt kerek perce – dől hátra elégedetten Aaron.
– De figyelmeztetlek, Alejandro – bök felé a mutatóujjával. – Míg becsukódnak a virágok, és a Hold eléri teljes fénypontját, Isten a tanúm, hogy leöntelek benzinnel és felgyújtalak a francba! – kiabálja.
     Én a fejemet fogom, és kipirosodott arccal röhögök, nem törődve azzal, hogy mindenki minket néz a kávézóban.
– Engedj ki, Lexie – paskolja meg a combomat Rox. Azt hiszem, hogy viccel, ezért ugyanúgy ülök, és nézem a sértődött arcát. – Azonnal engedj ki, ribanc! – ripakodik rám, a beszólásától pedig ismét kétrét görnyedek, és annyira röhögök, hogy már fáj a hasam.
– Hölgyeim és uram, megkérném önöket, hogy most távozzanak a kávézóból – jelenik meg mellettem a szigorú arcú pincér. Negyvenes éveiben járhat, de tipikusan az a hostess kinézetű férfi, akit nagy ívben elkerülsz, ha meglátsz.
– De még nem ittam meg a lattémat – biggyesztem le az alsó ajkamat, remélve, hogy ez hat. Nem, nem hat, továbbra is tekintélyes szemekkel néz rám.
– Ma van a szülinapom – vetem be az aduászt. Köztudott, ha szülinapod van, akkor bármit csinálhatsz azon a napon, nem fognak érte szólni.
– Én meg egy póni vagyok – forgatja Szigorú bácsi a szemeit. – Na, nyomás kifelé!
     Sóhajtva intek a többieknek, hogy menjünk, amikor az ajtó irányából meghallom… Matt hangját.
– Charles! De rég láttalak, öreg haver. – Azt várom, hogy Szigorú bácsi neki is egy kemény pillantással válaszol, ám nem ez történik. Felenged a tekintete, sőt, el is vigyorodik, majd lepacsizik Mattel. Lepacsizik! Léteznek még csodák…
– Ők itt a haverjaim – mutat ránk. Csillogó kék szemei elkerekednek, amikor rám pillant, de nem hagyja abba a vigyorgást. – Meg a csajom. Szióka, Vadmacska, nem adsz egy kis tejet? – karol át fél karjával, majd magához szorít.
– Nem, én is csak a haverja vagyok – veszem le a vállamról a karját.
– Ó, értem – vigyorog Szigorú bácsi. Körülbelül olyan perverz vigyorral, amit még Nagyapa is megirigyelne. Érzem, hogy fülig vörösödöm, de szerencsére Rox rögtön tud reagálni.
– Ha még egyszer ezt mondja… vagy gondolja a barátnőmről, kitekerem a nyakát – teszi csípőre a kezeit, és pontosan egy centire előtte megáll.  Nem zavarja, hogy egy fejjel alacsonyabb, és olyan kicsinek tűnik a nagydarab bácsi mellett, mint egy kiscica egy vérengző kutya mellett, határozottan bámul továbbra is a pincér képébe.
– Nem mondtam és gondoltam semmit – teszi fel védekezően a kezeit. Azért sunyin rám kacsint, amitől még jobban elpirulok.
– Na, persze. A barátnőm nem ringyom-bingyom, szóval abba lehet hagyni a kacsingatást, mert kiszúrom a szemeit is – fenyegetőzik.
– Oké, elég lesz, Rox. Menjünk inkább – húzom a barátnőmet a kijárat felé.
– Francba, pedig azt vártam, hogy mikor kever le neki egy hatalmasat Charles – ingatja a fejét Aaron, mire vetek rá egy szúrós pillantást.
     Matt a karom után kap, és visszaránt, amitől kis híján belezuhanok a kajaiba. Rögtön elhúzódom tőle, majd mérges tekintetemet ráemelem.
– Hova sietsz? Megyünk ünnepelni, Vadmacska – mosolyog.
– Igen, délután. Most dél van – bólogatok. Tulajdonképpen szerettem volna még egy kis időt tölteni a barátaimmal.
– Nem baj, legalább nem kell sietnünk. Kuki és Muki már az autóban várnak – indul meg a kijárat felé. Bocsánatkérően Roxra és Aaronre nézek, mire mindkettő int, hogy menjek csak. Szigorú bácsi még kacsint is egyet. Bár, ő perverzen, szóval mindegy.
     Követem Mattet az autóig, amiből két ugyanolyan hang szűrődik ki. Kinyitva az autót világossá válik, hogy az ikrek épp vitatkoznak valamin.
– Barmok, fogjátok be! – szól rájuk Blackwell.
– Muki szerint a GTA jobb, mint a Need For Speed – árulkodik Kuki.
– Mert így is van – vág vissza Muki.
– Mi lenne, ha én a Need For Speedre, Vadmacska meg a GTA-ra szavazna? Úgy egyenlő az állás és nem kell ezen vitáznotok.
– Lexie azt se tudja, hogy miről beszélünk – háborodik fel Kuki.
– Véletlenül pont tudom, hogy autós játékokról beszéltek – csatolom be a biztonsági övet. A két fiú erre összenéz, és úgy néznek rám, mintha én lennék a Jóisten.
– Matt, mondtam már, hogy bírom a csajodat? – nevet fel Muki.
– Ja, én is – teszi hozzá Kuki.
     Felnevetek, és magamban hálát adok Violetnek, aki egyszer megemlítette, hogy átmegy az egyik haverjához GTA-zni. Persze, akkor még nem tudtam, hogy mi az, ezért utána kerestem a neten, ahol láttam, hogy ez bizony egy számítógépes játék, ami javarészt kocsikról meg feladatokról szól.
     Körülbelül két perc telik el síri csendben, amikor a mögöttem ülő Kuki odahajol mellém.
– Lexie, megnyalhatom a füled? – kérdezi hatalmas bociszemekkel.
– Ööö… nem – nézek rá furán. – Illetve de, ha elmondod, hogy hova megyünk.
– Jaj, hát azt nem árulhatom el te neked… Tudod, hogy van ez… Szigorú titoktartást kötöttem Mattel – mondja amolyan öreges, rekedtes hanggal, mint aki épp egy szörnyű dolgot próbálna eltitkolni előlem.
– Igazából Matt azt mondta, hogyha el merjük árulni, akkor letépi a tökeinket, és nyakláncot csinál belőlük – vallja be Muki. Mattre nézek, aki csak megvonja a vállát.
– Ez semmi, múltkor azt mondtam nekik, hogy kiegyenesítem a szemüket, ha még egyszer szétbarmolják a szobámat.
– De szemét vagy – válaszolom, de azért halkan kinevetem a fiúkat.
     Hátul folytatódik a halk eszmecsere arról, hogy vajon hogy fog nekem a „hely” tetszeni, Matt pedig némán vezet. Ezeket tényleg nem érdekli, hogy majd’ meghalok a kíváncsiságtól? Pedig csak öt perce ülök a kocsiban.
– Oké – töröm meg a csendet – Mondjátok el, hogy hova megyünk, különben kiszállok a kocsiból. Ez egyáltalán nem vicces!
– De akkor nem lenne meglepetés – mosolyog Matt. – Egyébként is, nem kell aggódnod, jól fogsz szórakozni.
– Én fogok jól szórakozni vagy te? – fonom össze magam előtt a karjaimat. – Nem mindegy, Blackwell.
     Matt átgondolja a dolgokat és felnevet.
– Mindketten.
– Csak remélni merem, hogy a kis magánakciódban nem szerepel a szex, sem a szex, meg az a dolog, ami sz-szel kezdődik és ex-szel végződik – forgatom a szemeimet.
     Matt hangosan felnevet, Muki pedig csodálkozva rám néz.
– Még sosem hallottam ezt a szót ennyiszer egy mondatban. Mattie, ez csak jelent valamit – löki meg a vállát.
– Ezt mondhattad volna előbb is Vadmacska, akkor nem kellene most itt ülnünk.
     Kuki hátulról megböki a vállamat, mire felé fordulok.
– Ha ez megnyugtat, Mattienek októberben lesz a szülinapja. Akkor neked kell meglepned őt. Javaslom, hogy ne vegyél semmit, inkább add oda neki azt, akit már régóta akar.
– Kit? Téged? – kérdezek vissza, mire Muki felvihog, és ad egy pofont a testvérének. Erre Kuki rögtön visszaüt, amiből kisebb bunyó alakul ki közöttük. Mattre nézek, de láthatóan őt vagy nem érdekli a két fiú civakodása, vagy szimplán már hozzászokott.
     A belváros felé tartunk, ebben biztos vagyok. Dallas elég nagy város, nagy a tömeg, szóval, ha lehet, messziről elkerülöm. Sokkal jobban szeretem a nyugodt, csendes külvárost.
– Matt, neked megnyalhatom a füledet? – Úgy látszik drága Kuki ma mindenáron meg szeretné nyalni valakinek a fülét.
– Még egy szó, és mindketten gyalog folytatjátok az utat – morogja. A fiúk ezt komolyan veszik, ezért jobbnak látják, ha tényleg elhallgatnak.
– Egyébként ők miért is jönnek? És hol vannak a többiek? – kérdezem. Nincs bajom Kuki-Mukival, de csodálkozom, hogy nem a joysticot nyomkodják a szobájukban. Mondjuk, inkább ők, mint Seth…
– Többiek? Mármint kik? – néz rám egy pillanatra Matt.
– Az agyhalott haverjaid – válaszolom, és bocsánatkérően hátranézek Mukira, aki hangosan „hé”-zni kezd. Pedig nem is mondtam semmi durvát.
– Ja, hogy ők – esik le Mattnek. – Nemtom, gondolom Seth valahol részegen fekszik egy árokban, Brandon próbál csajozni, Peter pedig egy tóparton ül, és várja a Júliáját.
     Az utolsónál összefut a szemöldököm, és felé fordulok.
– Várja Júliát? Úgy érted a suli takarítónőjét? – Nem sok Júliát ismerek, konkrétan egyet, a fősuli egyik mogorva dolgozóját, aki mindig elveszi a tálcámról a desszertnek szánt édességet. Mondjuk, nemcsak az enyémet, hanem körülbelül mindenkiét.
     Matt erre felnevet, a két hátul ülő fiú pedig egyből ráugrik a témára, és egyből összeadják Petert és Júlia nénit. Majd személyesen bocsánatot kérek szegény sráctól.
– Dehogy – nevet még mindig Matt. – A Júlia alatt azt értem, hogy még nem találta meg a csaját. Kicsit elveszett szegény a romantikus drámákban.
– Ne nevesd ki, ez tök aranyos! – védem meg. Kicsit nehéz elképzelni, hogy Peter, aki amúgy bármelyik csajt megkaphatná, egy „reménytelen szerelmes” figura. Sokkal inkább illene ez a jellemzés egy intelligens, segítőkész, szemüveges, vékonyka fiúra, nem pedig egy szekrény méretű pasira, aki bár intelligens és okos, de nem az a romantikus fajta. 
     – Ha Peter aranyos, akkor én vagyok a legszexibb pasi a Földön – mondja magabiztosan.
– Nem ezt mondtam! – tiltakozom. Szerintem Matt egy kicsit el van szállva magától.
– Ja, nem kell mondanod, tudom én ezt magamtól is – vigyorog. – Holnap egyébként átugrom hozzátok, nálunk vendégek lesznek – sóhajt.
     Meg sem kérdezi, hogy rá érünk-e, konkrétan meghívta magát a házamba.
– Majd tárt karokkal várlak – morgom a szemeimet forgatva.
– Ha a karok helyett lábakat mondtál volna, még örülnék is neki – vigyorog rám, majd nevetni kezd az arcomat látva. Még a számat is eltátom a döbbenettől, de hamar magamhoz térek, és inkább nem reagálok a perverz viccre. Hátul persze Kuki és Muki nevetni, majd „hú”-zni kezd, amitől még jobban zavarba jövök.
     Az út hátralévő részét inkább duzzogással töltöm, amin a többiek jól szórakoznak, én már kevésbé. Bizonyára én is jót mulatnék egy huszonegy éves lányon, aki épp morcos fejjel ül egy autóban
     Mint említettem, nem igazán jártam még a belvárosban, ezért sejtésem sincs, hogy hova megyünk. Viszont nem kerülünk dugóba, aminek mind örülünk. Nem szívesen tölteném az estémet a zajos Dallasban. Az utcák tiszták, az épületek pedig különböző színben pompáznak. Ez furcsa, a külváros sokkal koszosabb és romosabb. Ez más városokban pont fordítva szokott lenni, hiszen ahol sok ember van, ott sok szemét is.
     Ellenben eléggé meglepődöm, amikor leparkolunk egy vidámpark elé. Még be sem esteledett, de a vak is látná a sok égősort, ami az óriáskeréken és a hullámvasúton van. Nem beszélve a hatalmas tábláról, amin a Vidámpark felirat díszeleg.
     A mérgem egy pillanat alatt elillan, és az örömtől okozott sokktól szállok ki a kocsiból. Matt, és a két fiú ugyanígy tesz.
– Hogy tetszik? – kérdezi Matt tarkóra tett kézzel.
– Hű! – Csak ennyi telik tőlem.
– Ez azt jelenti, hogy nagyon tetszik, vagy azt, hogy jobbra számítottál? – kérdezi fürkésző tekintettel.
– Te egy vidámparkba hoztál? – nézek rá.
– Látod, Mattie, mondtuk, hogy a víziparknak jobban örülne – csap Matt hátára Kuki.
– Mi? Nem, dehogyis! – tiltakozom. – Nem tudok úszni – nevetek.
– Szóval akkor tetszik? – kérdezi ismét.
– Naná, hogy tetszik! – bólogatok, mire Blackwell hangosan kifújja a bent tartott levegőt, és szélesen elmosolyodik. – Imádom a vidámparkokat! Igaz, legutoljára tíz évesen voltam, de már akkor is szerettem – fecsegem össze-vissza.
     Matt elmosolyodik a kislányos rajongásomon. Félénken odalépek hozzá, és szélesre tárom a karjaimat. Ezen meglepődik, nem is kicsit, de pár másodperc múlva magához szorít. Szó szerint, attól félek, hogy kettéroppanok, ezért nevetve megütögetem a vállát.
– Blackwell, megfojtasz! – kapkodom levegő után. Pedig a romantikus regényekben most jönne az a rész, amikor hosszan beszívom az illatát, amit sose felejtek el. Ehhez képest az orrom fura szögben az arcomnak nyomódik, és levegőt sem tudok venni, Mattet szaglászni meg aztán pláne nem.
– Lexie, élsz még? Hova tűntél? – hallom valahonnan Kuki-Muki hangját.
     Matt elenged, és ellenőrzi, hogy valóban nem tört-e ketté. Ekkor veszem észre, hogy a rúzsom rákenődött a kék ingjére és mivel hosszabb ideig bámulom, természetesen ő is meglátja.
– Szerintem, ha elkezded nyalogatni, akkor tuti lejön – vonja meg a vállát Muki.
– Tudod, Muki, létezik olyan tárgy a mai világban, hogy mosógép. Elég hasznos kis szerkezet, próbáld ki – javaslom mosolyogva. Közben a szám körüli bőrt dörgölöm, hogy a szétkent rúzs maradéka is lejöjjön.
     – Most jut eszembe – szólal meg Matt – Mondtam már, hogy baszott jól nézel ki? – mutat végig rajtam.
     – Te még nem, de más már igen – bólintok.
– Az nem számít – legyint. – Menjünk be, hátha találunk valami árnyékos helyet – tanácsolja Matt, én pedig követni kezdem a bajárat felé. Amíg ő megveszi a jegyeket a meglehetősen fiatal lánytól, addig Kukiékkal azzal szórakozunk, hogy vajon melyikünk fog hányni a hullámvasúton. Mindketten rám szavaznak, azzal indokolnak, hogy én lány vagyok… Afféle „majd meglátjuk” nézéssel elfogadom a kihívást. A csaj, aki a jegyeket adja mindenki csuklójára felteszi a karszalagot. Természetesen Mattnél „bénázik” egy sort, megjegyzem, elég rosszul csinálja, mert amikor az én csuklómhoz ér, két másodperc alatt elvégzi ugyanazt, ami nemrég egy percig tartott. Mindegy, igazából csak megforgatom a szemeimet és követve a fiúkat, én is bemegyek A vidámparkba.
     Megjegyzem, kicsit sem fura, hogy az öt, hat, hét éves gyerekekhez becsatlakozik három szekrény méretű pasi és egy teljesen átlagos húszéves lány. Én még talán be is illeszkednék a gyerkőcök közé, de a fiúk eléggé kitűnnek. Persze ez őket cseppet sem zavarj, ugyanolyan csillogó tekintettel pásztázzák a standokat, mint egy náluk jóval fiatalabb. Viszonylag kevesen vagyunk, mármint kényelmesen tudok közlekedni az emberek között; nincs az, hogy szorongunk, mint a heringek. A szél alig fúj, sőt, szinte egyáltalán nem, ezért a levegőben terjengő fahéj-és vaníliaillatot jól lehet érezni.
– Mit csináljunk először? – kérdezem a fiúkat.
– Szerzek egy kibaszott nagy fagyit – mondja Muki.
– Én pedig egy vattacukrot – vágja rá Kuki.
– Megszerzem neked azt a macit – mutat Matt a pár lépéssel odébb lévő állványra, ami egy célbadobós standhoz tartozik. Kétségtelen, hogy az a maci körülbelül akkora, mint én vagyok, azonban gyönyörű hófehér. A kezében pedig egy piros szívet tart, hogy még cukibb legyen.
– Blackwell, nem hinném, hogy meg tudod szerezni, de sok sikert hozzá, én addig sétálgatok – integetek, de nem hagyja, hogy ellépjek mellőle; megfogja a karomat, és húzni kezd a stand felé.
– Biztos vagyok benne, hogy meg tudom nyerni a macit – nevet, mint aki el sem hiszi, hogy kételkedni mertem benne. Pedig egyáltalán nem kételkedem, határozottan tudom, hogy nem fog neki menni.
     A baseballsapis ember a pult mögött áll, épp egy újságot olvas, amikor felnéz és meglát minket. Közelebb sétál hozzánk, majd magyarázni kezd:
– Ha mindhárom konzerves dobozt le tudja dobni, a nagyobb plüssökből választhat, ha csak kettőt, akkor a közepes méretűekből, viszont az egyszeri találatnál sajnos csak a kisebb játékok közül vihet.
     Matt rábólint, kifizeti az egyszeri kört, cserébe pedig kap maga elé három baseball labdát. Nos, azok a bizonyos konzerves dobozok nem olyan nagyok és tömzsik, mint a legtöbb fémdoboz. Ráadásul elég messze is vannak a pulttól, tehát az esélye, hogy Matt mind a hármat ledobja… egy a billióhoz. Max egyet találhat el, azt is csak véletlenül.
     Blackwell távolról szemügyre veszi a bal dobozt, majd elhajítja a labdát, ami teljes erejével csapódik neki a célnak, ezzel ledöntve az állványról azt. Csak szerencse.
     Aztán rögtön utána felkapja a második labdát, megcélozza a középsőt, és hasonlóan, mint az előző, az is leesik a földre. Oké, itt azért már felvonom a szemöldökömet, mert már nem vagyok teljesen biztos abban, hogy nem jöhet össze neki.
     A harmadik konzervet ugyanúgy eltalálja, mint az előző kettőt, ráadásul úgy, hogy meg sem erőlteti magát. Szerencsére nemcsak én tátom el a számat, hanem a játékvezető is, de ő hamarabb kapcsol, gratulál Mattnek, és megmutatja a legnagyobb plüsseit. Kapásból a fehér, hatalmas macit választja és rögtön a kezembe nyomja.
– Mi van, Vadmacska, lenyűgöz a tehetségem? – vigyorog. – Nem hibáztatlak, egyszerűen tökéletes vagyok.
– Meg persze rettentő szerény is – veszem el a medvét, de rájövök, hogy nem mászkálhatok egész nap egy bazi nagy plüssel a kezemben.
– Majd a barmok visszaviszik a kocsihoz – válaszol a kimondatlan problémámra Matt. – Baromarc egy és kettő! – ordítja a fiúknak, akik mellesleg nem voltak a közelünkben, ezért kétlem, hogy meghallják. Egyszerre néznek felénk a körülöttünk mászkáló emberek, de a legnagyobb döbbenetemre feltűnik a két ázsiai srác, ismertebb nevükön, Kuki és Muki. Az előbbi kezében egy kék vattacukor, az utóbbiéban pedig egy fagyi van. Nem hazudtak, tényleg a legnagyobbat kapták, ha jól számolom, a fagyi vagy nyolcgombócos lehet.
– Hello, főnök. Hol van a csajod? – kérdezi Kuki.
– Itt vagyok a maci mögött – válaszolom, mire Muki bekukucskál a medve mögé, és integetni kezd. – Vigyétek vissza a macit a kocsihoz, tegyétek be a csomagtartóba. És, ha lehet, ne tépjétek le a fejét, ne szaggassátok szét, ne szedd ki a szemét Kuki, hogy feldughasd Muki orrába, ne üljetek rá, ne mocskoljátok össze, ez főként rád vonatkozik, Kuki, és a legfontosabb, hogy ne zárjátok be egymást a csomagtartóba. Köszi – fejezi be a felsorolást, vár pár másodpercig, mire eme sok infó eljut a két srác agyáig, aztán Matt Muki kezébe nyomja a macimat. Fejben azért elbúcsúzom az imádott állatkámtól, ami csupán öt percig lehetett az enyém, mert erősen kétlem, hogy túléli Kuki-Muki útját. 
– Vadmacska, látod ott azt a hullámvasutat? – zökkent ki a gondolataimból Matt hangja. Abba az irányba fordítom a fejem, amerre mutat, és bólintok egyet.
– Igen, látom.
– Na, arra fogunk most felülni. Ugye még nem ettél semmit? Nem szeretném, ha a gyomrod kiengedné az utasait – fintorog.
– Nem, nem ettem semmit, de én biztosan nem fogok felülni arra – nevetek – Ki van zárva, Blackwell, felejtsd el.
– Csak nem félsz? – fonja össze maga előtt a karjait, az arcán pedig a jól ismert levakarhatatlan mosolya van.
– De igen – vallom be. Szerintem semmi baj nincs azzal, ha egy lány bevallja, hogy fél a hullámvasúttól. Mások például a pókoktól irtóznak.
– Ugyan már. Gyere – fogja meg a karomat, de én makacsul ellenállok, és mielőtt még húzni kezdene, kiszabadítom magam.
– Menj a barmokkal, én addig megnézem a… - itt körbenézek, aztán benyögöm a legelső dolgot, amit látok – Szerencseszámhalászatot – fejezem be a mondatot.
– Bízol bennem, Vadmacska? – néz mélyen a szemembe.
– Hát, ami azt illeti, nem – rázom a fejem. – Inkább örülj neki, hogy nem megyek, mert szülinapom alkalmából kiszakítanám a csinos kis dobhártyád az aranyos, sőt mi több, mesébe illő sikolyommal.
– Jó, nem fogok neked könyörögni – sóhajt fel, én pedig megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.
     Ám ekkor közelebb lép hozzám, lehajol, és a derekamnál fogva felkap a vállára, amitől a világ megfordul… velem együtt. Matt megfordul, majd elindul a hullámvasút irányába, utat törve magának (és nekem) az emberek között.
– Na, ne szórakozz velem, Blackwell! Tegyél szépen le! – Éppen elérem a vállát, ezért amekkorát csak tudok, beleütök. Mint, aki meg se érezte, ugyanúgy sétál tovább. Mérgesen fújtatok egyet, és próbálok csendben maradni, hogy ne tűnjön fel még inkább az embereknek, amint egy pasi egy lányt cipel a vállán.
     Legnagyobb szerencsénkre pont elindítanak egy új kocsit, ezért nem kell még perceken keresztül fejjel lefelé szemlélnem a világot. Matt az ellenőr előtt tesz csak le, majd mellém áll, hogy segítsen beszállnia kettes bokszba.
     Sajnos minden shortnak megvan az a hátránya, hogy ha testhez simuló, akkor bizony a térd felhúzásával jobban feszül a hátsó felünknek. Természetesen ezt Matt is észreveszi.
– Szép lábak – néz végig rajtam, miközben én beülök baloldalra. – Mikor nyitnak? – teszi hozzá, mire egy szúrós pillantással jutalmazom. Mellém ül, az ellenőr pedig biztosít minket, hogy útközben ki ne repüljünk. A tenyerem annyira izzad, hogy erősebben kell fognom a kapaszkodót, amitől teljesen elfehérednek az ujjaim.
     Elindítják a kocsit, nekem pedig már most sikíthatnékom támad. Az emberek előttünk és mögöttünk izgatottan mozgolódnak, alig várják, hogy ez a hülye vagon a sín legtetejére érjen, én meg legszívesebben azonnal kiugranék belőle.
– Lazíts már! – mosolyog rám Matt, én pedig bólintok egyet. De nem megy.
     A vagon teljes sebességre kapcsol, és az lemegy egy kisebb lejtőn, majd fel egy másik hullámra. Oké, ez még nem olyan vészes, bár már itt is a számon keresztül kapkodom a levegőt. A java csak akkor jön, amikor a kocsi lassítani kezd, majd egyre emelkedni. Bassza meg.
     Azonban amikor felér a csúcsra, annyira felgyorsulunk, hogy egy másodpercig ki sem jön a hang a torkomon, de aztán minden porcikámat beleadva üvöltök az előttünk ülő emberekkel együtemben. Természetesen Matt is kiabál mellettem, a különbség kettőnk között csak annyi, hogy míg ő az „élvezem” hangjával teszi ezt, addig én a „mindjárt beszarok” sikollyal száguldok.
     Ekkor a kocsi teljesen átfordul, és egy teljes kört teszünk meg… fejjel lefelé, hogy még mókásabb legyen.
– Meg fogok halni! – A mellettem lévő kart már nem tudom jobban szorítani, és így is felemelkedtem pár centit az ülésről. A szemem természetesen végig csukva van, ezért meglepetésként ér minden helyzet.
     Nem tudom, hogy hány percig tartott ez az egész, viszont amikor vége van, akkor az adrenalintól és a félelemtől annyira remegek, hogy sokáig ki se tudok szállni, pedig a korlát körülöttem már rég felemelkedett.
     Matt a kezét nyújtja, de látja rajtam, hogy mozdulni sem bírok, ezért kivételes módon nem a vállára dob, hanem szimplán kivesz és talpra állít.
– Minden rendben? – kérdezi.
– Nem – suttogom. – De élek, túléltem – nyugtatgatom magam.
– Bizony, túl. Büszke vagyok rád, kiálltad az első pró… - Itt félbehagyja, amit épp mondani akar, mert egy hatalmasat lökök rajta. Persze nem dől el tőle a földre, csak tesz egy lépést hátra. Pokolba az összes focistával.
– Ha még egyszer felültetsz erre a szarra, akkor soha többet nem megyek veled sehova – fenyegetem meg, mire még jobban nevetni kezd.
– Rendben, nincs több hullámvasút – emeli maga elé a kezeit Matt. – Mit szólnál az óriáskerékhez? – mutat a pár méterrel odébb lévő hatalmas tárgyra.
– Hát, minden filmben, amit eddig láttam, az történt, hogy a főszereplő csaj a pasival együtt fennragadt a legtetején, és ott himbálóztak, amíg meg nem csókolták egymást. – Itt elfintorodom egy pillanatig. – Oké, ha nem kezdesz el fogdosni, vagy bármi perverz dolgot csinálni, akkor és csak akkor felülök veled egy körre.
– Ööö, lemaradtam egy kicsit – vakargatja a tarkóját.
     Fáradtan felsóhajtok, és a tenyerembe temetem az arcom.
– Jövök egy menetre – egyszerűsítem le a dolgot.
     Matt egy „ja” kíséretében megindul az óriáskerék irányába, én pedig a karjába kapaszkodva követem. Azért ezen meglepődöm, mármint azon, hogy belékapaszkodom, de nem szívesen tévednék el, meg egyébként is, melyik lány nem fogná meg más fiú izmos karját? Na ugye.
     Várnunk kell pár percet, mire elindítanak egy új kört, ezért jobban körülnézek. Nem tévedtem, amikor bejöttünk; tényleg mindenhol gyerekek voltak, meg persze a szülei.
– Na, visszaért egyes számú barom – mondja Matt, mire én is abba az irányba fordulok, amerre ő néz. Kuki vigyorogva közelít felénk. Ismerem ezt a fejet. Ez az a fej, amikor valami rosszat csináltál, de nem mered bevallani a szüleidnek.
– Mit csináltatok, hígagyúak? – kérdezi sóhajtva Matt. Gondolom ő is rögtön levágta, hogy itt valami nincs rendben.
– Matthew, Alexandra – „köszönt” Kuki. – Nem történt semmi, megnyugtatok mindenkit. Muki épp elugrott magának frissítőt venni, és úgy döntöttünk, csatlakozunk hozzátok. Mi is kipróbáljuk a körbigyulát – mutat az előttünk lévő „bigyulára”.
– Óriáskerék a neve – fogom a fejem.
– Igen, én is ezt mondtam – bólint Kuki. Úgy döntök, hogy inkább ráhagyom, ez úgy hülye, ahogy van.
     A mellettünk lévő őr megérinti a vállam, és a kétszemélyes ülőhely felé tuszkol. Matt után beszállok én is, majd elém húzzák a fémkorlátot, ami ugyancsak megakadályozza, hogy meg tanuljak repülni. Mögénk beszállnak a jómadarak is, akik természetesen már most nem tudnak viselkedni.
– Lexie, szerinted én szebb vagyok, mint Muki? – kiabál Kuki.
– Hát, ööö… - Erre mégis mi a francot lehet mondani? Ugyanúgy néznek ki…
– Ne aggódj, ezt mindenkitől megkérdezik, még apámtól is – nyugtat Matt.
– Szerintem Kuki nem szebb, mint Muki – ordítok vissza a két jómadárnak.
     Látszik az arcukon, hogy ez túl magas válasz volt nekik.
– Ez meg mi a tökömet jelent? – kérdezi a testvérétől Kuki.
– Azt, hogy rusnya vagy, mint az egyhetes kelbimbó – röhög Muki. Hát, én nem egészen ezt mondtam, de örülök, hogy legalább vette a fáradtságot és megpróbálta értelmezni a mondatomat.
     Előrefordulok, és inkább nézelődni kezdek. Innen fentről belátom az egész várost, ami olyan kicsinek tűnik, hogy muszáj mosolyognom rajta. Mattnek mellettem megcsörren a telefonja, amit nehézkesen ugyan, de megtalál.
– Matt – veszi fel a készüléket. – Szia, anya. Nem, még itt vagyunk. Egy óriáskeréken ülünk. Nem, még a két barom sem lett kiküldve. Már megint? Szuper, akkor egy óra és otthon vagyok. – Leteszi a telefont, és bocsánatkérően rám néz.
– Nagyiék megint úgy döntöttek, hogy nálunk vacsoráznak, nekem meg ott kell ülnöm, és vigyorognom – sóhajtja. Biztosan gyakran látja a nagyszüleit, ha ennyire unja már. Legalábbis ezt vonom le a reakciójából. Nem tudom átérezni a helyzetet, mert az én Nagyim és Nagyapám a legjobb fejek a világon.
– Semmi baj, nagyon jól éreztem magam – mosolyogtam. Matt viszonozza a mosolyt, majd hátrafordulva elmondja a fiúknak is, hogy hamarosan el kell indulnunk haza. Kuki-Muki hangosan nyilvánítja ki nemtetszését; vagy három másodpercen keresztül „na”-znak, mint az ötéves gyerekek. Kezdem azt hinni, hogy a mai húszévesek agyilag le vannak maradva úgy tíz évvel.
     Már most elindulunk a bejárat/kijárat felé, hogy minél előbb hazaérjünk. Persze a fiúk még nyúzzák Mattet, hogy maradjunk még egy órát, mert az már tök hardcore (?) lenne. Nem tudom, hogy miért, de inkább nem is kérdezek rá. Azért még Muki elmegy egy adag jégkásáért, mert elmondása szerint ő csak azért jött, hogy lefagyassza az agyát. Kezdem azt hinni, hogy az óriáskerék tetején gutaütést kaptak.
     Hárman tovább megyünk, magunk mögött hagyva Mukit. A belépéskor megismert eladócsaj még mindig ott ül a pultja mögött, és amikor meglátja Mattet, még enyelegni is leáll vele. Úgy tűnik, mégsem kell olyan gyorsan mennünk… Tanácstalanul nézek Kukira, aki feltartja az ujját, aztán odamegy Matt mellé. Kidüllesztett szemekkel figyeli Blackwellt, aki összeráncolt szemöldökkel próbálja jelezni a haverjának, hogy kopjon le. Még szerencse, hogy Kukit ez nem érdekli. Fogalmam sincs, hogy a fiúk zavarba jönnek-e attól, ha stírölés közben megbámulják őket, mindenesetre Matt felír valamit egy lapra, amit aztán átad a mosolygó lánynak, majd hátat fordít és elindul kifelé. Még látom, ahogy az eladó önelégülten megcsóválja a fejét és elteszi a zsebébe a cetlit, amit az előbb kapott. Egészségére.
     – Lexie, akarod látni, ahogy Muki nutellás virslit eszik? – kérdezi Kuki, miközben a telefonját nyomkodja.
– Nem – válaszolom beszállás közben.
– És azt, amikor alsógatyával a fején rohangál pucéran Matt medencéje körül?
– Nem – nevetem el magam.
– Akkor – lapoz tovább a telefonján – Ó, ezt látnod kell! Matt lesmárolja Júlia nénit, a takarítónőt.
     A kezembe nyomja a telefonját, Matt pedig próbálja kikapni a kezemből. Jobbnak látom elfordulni, hogy Matt ne tudja elvenni a mobilt és végignézem az egyperces videót. Ez azért jobban érdekel, mint Muki pucér rohangálása.
     A videóban Matt feláll az ebédlőasztaltól, összedörzsöli a kezeit, és elindul Júlia irányába, aki épp egy pudingot eszik, amit valószínűleg valamelyik diáktól csórt el. Nem túl gusztusos látvány, de legnagyobb döbbenetemre Matt vigyorogva közeledik hozzá, majd amikor már csak lépésre áll tőle, mond neki valamit. A háttérben röhögő fiúktól nem lehet tisztán hallani, viszont ahogy Júlia néni felpattan a helyéről, sejthető, hogy nem valami kedves szavakkal illette. Matt kihasználja az alkalmat, és elé lépve szó szerint lesmárolja a döbbent asszonyt. Nem tart az egész két másodpercig, mégis kikerekedett szemekkel nevetem el magam. Azt hiszem, ez a videó most beleégette magát az agyam legmélyebb bugyraiba.
– Te nem vagy normális, Blackwell! – mondom, miközben visszaadom Kukinak a telefont. Pont ideért a videó végére Muki is, aki szintén újra meg akarta nézni az ominózus pillanatot.
     Matt csak kínosan nevet az eseten.
– Hidd el, Vadmacska, hogy nem önszántamból tettem – vigyorog.
     Felvonom a szemöldököm, várom a folytatást.
– Fogadtunk a barmokkal – adja meg az ésszerű magyarázatot. Hát, persze… Létezik olyan pasi a világon, aki ne fogadott volna a haverjaival? Szerintem nem.
     Hazafelé az ikrek végig Matt kínos sztorijait mesélik, aminek az említett személy cseppet sem örül, én viszont annál inkább, hiszen most megtudtam, hogy az egoista Matt Blackwell sem olyan tökéletes, mint ahogyan azt sokan gondolják - köztük én is.
     Teszünk egy kerülőt, hogy Matt ki tudja rakni Kukit és Mukit. A két fiú elköszön, de azért Kuki még visszahajol, és megkérdezi, hogy nem nyalhatná-e meg a fülem. Továbbra sem engedem neki, de azt tanácsolom, hogy próbálkozzon Mukinál, ő biztosan megengedi neki. Még látom az ablakon keresztül, hogy Kuki felsiet testvére mellé, és szó nélkül végignyal az arcán és a fülén. Azért remélem, nem haragszik meg rám emiatt Muki.
     Mattel hazáig továbbra is kínos sztorikat mesélünk egymásnak, pontosabban ő mesél, én meg hallgatom, ami nem is baj, így legalább nem égetem be magam.
     Megállunk a házunk előtt, és elérkezik az a nagyon kínos beállt csend, ami általában mindig előfordul, vagy az első randin vagy csak úgy, mint jelen esetben. Mert ez nem randi volt. Csak egy szülinapozás. Nem ugyanaz!
– Hát… – köszörüli meg a torkát Matt. – Azért jól érezted magad? – kérdezi.
     Ránézek, és mosolyogva bólogatni kezdek.
– Igen, köszönöm szépen – válaszolom. Matt erre lazán megvonja a vállát, mintha ez neki semmiség lett volna. De azért látszik a szemein, hogy ő is ugyanúgy örül, mint én, vagy talán még jobban.
     Tekintetét az enyémbe fúrja, engem pedig rabul ejtenek a kék szemei. Érzem, hogy az arcom színe az egészségesből átvált a pirosba, ami egy cseppet sem tetszik. Mit kellene mondanom? Most komolyan, így fogunk ülni hosszú perceken keresztül, mint az unalmas amerikai filmekben? Elfordítom a fejem, ezzel megszakítva a szemkontaktust. Ami nem flörtölés volt. Naná, hogy nem.
– Akkor én most megyek – töröm meg a csendet. Szuper, ennél bénábbat már nem is tudtam volna mondani. Ez olyan, mint amikor öt évesen bejelentettem otthon, hogy elmegyek pisilni…
– Holnap találkozunk – bólint még mindig mosolyogva.
     Elköszönök, és kinyitom az ajtót, hogy mielőbb kiszállhassak az autóból, ahol valamiért nagyon meleg lett.
– Várj csak! – fogja meg a karomat Matt, így azzal a lendülettel, amivel felállni készültem, visszahuppanok az ülésre, kis híján pedig rám csukódik az ajtó. Mérgesen, de érdeklődve fordulok Blackwell felé, hogy mit szeretne még.
– Még nem adtam oda az ajándékod – mondja, mire én teljesen összezavarodott arccal nézek rá.
     Közelebb ránt magához, és megcsókol. De ebben a csókban semmi finomkodás nincs; mintha attól félne, hogy esetleg tiltakozni kezdek. Magam is meglepődöm, amikor nem kezdem el ütögetni a mellkasát, vagy harapok egy óriásit a szájába, hogy engedjen el. Ehelyett csak átadom magam az érzésnek, és olyan szorosan ölelem magamhoz Mattet, hogy ha akarnám, sem tudnám elengedni.
Amikor ő is észreveszi, hogy eszemben sincs elhúzódni, a csókja érzékivé válik, sokkal gyengédebbé, mint amilyen az előbb volt. Automatikusan beletúrok a hajába, ő pedig jobban átkarolja a derekamat.
     Fura az egész helyzet. Régebben is csókolóztam fiúkkal, sőt, tavaly huzamosabb ideig pasim is volt, aki aztán megcsalt, és soha többet nem láttam. Igazából azóta nem volt barátom. Nem tudtam ezután megbízni egy férfiben sem.  
     Lassan elhúzódóm, próbálom nem olyan hangosan kapkodni a levegőt, több-kevesebb sikerrel. A fejemben teljes zűrzavar lesz úrrá a gondolataimon, a szívem majd’ kiugrik a helyéről.
– Most… most mennem kell – dadogom. Mielőbb friss levegő kell, hogy jobban át tudjam ezt az egészet gondolni. Szinte kipattanok a kocsiból, és a lehető leggyorsabb iramban szedem a lábaimat a házunk bejáratáig. Annyira zavarban vagyok, hogy megbotlom a küszöbben, így szinte beesek az ajtón, amikor kinyitom.
     Mikor felegyenesedem, akkor veszem csak észre, hogy Nagyi, Nagyapa és Violet előttem állnak, egy-egy lufival a kezükben.
– Boldog születésnapot! – kiáltja Nagyi, Violet pedig elkezdi fújni a születésnapi trombitát. Becsukom magam mögött az ajtót, és teljesen lefagyva állok. Nagyi észreveszi, hogy valami nincs rendben, gondolom, az arcomra van írva.
– Jól vagy, kicsikém? – kérdezi egyre halványabb mosollyal.
     Magam sem tudom, miért, eltörik az a bizonyos mécses, és a nyakába borulok, miközben folyamatosan sírok. Hiába kérdezgetik, hogy mi történt, nem tudok rá válaszolni, hisz’ fogalmam sincs, miért bőgök itt, mint egy ötéves.
     Jól esik, hogy Nagyi a hajamat simogatva csitít, és nem kérdez semmit. Violet és Nagyapa pedig inkább elvonulnak a nappaliba, a vigasztalás egyiknek sem az erőssége.
     Amikor viszonylag sikerül megnyugodnom, legalább annyira, hogy egy mosolyt magamra tudjak erőltetni, megköszönöm Nagyinak a meglepetést, bocsánatot kérek, majd inkább felvonulok a szobámba. Elég önző dolognak tartom, hogy a nagyszüleimet és a húgomat is lepattintom, amikor meglepetést okoztak nekem, de nem lennék most képes az ebédlőasztalnál ülve hallgatni a „boldog szülinapot” dalt, miközben vigyorogva bontogatom az ajándékaimat.
     Így hát felmegyek a szobámba, és bezárom az ajtót, hogy még véletlenül se jöjjön be senki. Teljesen kikészülök a kettős érzéstől, ami bennem dulakodik. Az egyik felem örül annak, mi történt, a másik – erősebb – viszont annyira megijed az egész helyzettől, hogy nem tudom kontrollálni. Ráadásul ilyen még sosem történt velem, ami még jobban megrémiszt.

     Bedőlök az ágyamba, aztán folytatom a sírást ott, ahol abbahagytam. Boldog születésnapot nekem…

Naaaa, hogy tetszett? :3 (Tetszett egyáltalán?:D)

26 megjegyzés:

  1. Fhuu nagyon örülök, hogy visszatértél. :D Várom a folytatást^^
    És olyan aranyos Matt és Vadmacska*-*

    VálaszTörlés
  2. Wáá! Elsőő :D
    Nagyon tetszik :) megérte ennyit várni rá. Szuper kis rész lett ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most nézem, nem töltötte be a telóm a kommenteket. Nem is vagyok első :( na mindegy

      Törlés
  3. Úristen!!!! De örülök hogy visszatértél! Szuper rész volt, nagyon tetszett :-)

    VálaszTörlés
  4. Nagyon jó részt hoztál össze, erre megérte várni :) <3

    VálaszTörlés
  5. Kedves Netty!
    Nagyon örülök, hogy vissza tértél!Megérte várni a 15. részt!Mikor Matt megcsókolta Lexit akkor akaratlanul is elkezdtem vigyorogni ☺
    Imádooom!Nekem is kell egy Matt!😀


    Ölel:Dancsi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm a kedves szavakat! :)
      Te is kapsz egy Mattet ;)

      Törlés
  6. Kedves Netty!
    Nagyon örülök, hogy vissza tértél!Megérte várni a 15. részt!Mikor Matt megcsókolta Lexit akkor akaratlanul is elkezdtem vigyorogni ☺
    Imádooom!Nekem is kell egy Matt!😀


    Ölel:Dancsi

    VálaszTörlés
  7. Annyira jó író vagy, és annyira jó volt ez a fejezet, hogy bepótolt mindent! Egyszerűen nem lehet rád szavakat használni! Eszméletlen jó vagy! Nagyon szeretünk! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm-köszönöm-köszönöm :) *-* <3

      Törlés
  8. Szia!:)
    Annyira örülök, hogy visszatértél - te magad és egyben a történeted is!:) Imádtam ezt a részt és mindenképpen várom a következőt!
    Így tovább!:)

    Ölel: Stella Shepherd

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Stella, örülök, hogy tetszett :)
      Ölelééés <3

      Törlés
  9. Netty!
    Rettentő régen nem követem a blogger-világ fejleményeit (pofon nekem), de a mai nap valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag beléptem. Tudod mi volt az a szöveg, amin megakadt a szemem? Szerintem sejted...:D
    Eszméletlenül nagyot ütött négy hónap (nemtűntannyinak) kihagyással is. Matt még így is... ajj, olyan Matt! Bár tényleg lenne ilyen fiú!
    Néhány résznél nagyon jót nevettem, hiányzott már ez az egész:)
    Remélem időd mihamarabb engedi az új részek publikálását, és visszatérsz a "Csapattal".
    Találkozunk a legközelebbi résznél!
    Itt leszek:)

    xoxo. Dina C <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha ez megnyugtat, én sem követem a fejleményeket :D Örülök, hogy jónak találtad a részt, próbáltam beleadni mindent, ha már egyszer négy hónapig nem volt rész :)
      Köszönöm a kedves szavakat!
      Ölelééés <3

      Törlés
  10. Véééégre, te jó ég, már alig vártam! *-* Temrészetesen hozta a szintet, bár sajnálom az ikreket, hogy barmoknak hívják őket:DD
    És véégre a csók is elcsattant, hogy ez milyen aranyos volt! :3
    NAGYON remélem, hogy minél hamarabb tudod hozni a részt, mert iszonyat nagy gonoszság pont itt abbahagyni!

    Köszi még egyszer a részt, izgatottan várom a kövit,

    Julie ;) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne sajnáld őket, a fiúk már csak ilyenek, nem olyan sértődékenyek, mint a lányok :DD
      Hamarosan hozom az új részt :)

      Én köszönöm, hogy elolvastad és kommenteltél :* <3

      Ölelééés <3

      Törlés
  11. Szuper rész volt! Az egyik az eddigi kedvenceim közül. De most akkor a maci az Mattnél maradt? :D bocsi az akadékoskodásért csak feltűnt. Amúgy imádom a blogodat! ❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A következő részben benne lesz :)
      Köszönöm! :) <3

      Törlés