2015. december 9., szerda

13. fejezet

Sziasztok! Tudom, rengeteget kellett várni, amit rettenetesen sajnálok. Mindenesetre itt van egy extrahosszú rész, azt hiszem, eddig ez a leghosszabb :D Legközelebb szerintem már csak szünetben lesz új fejezet... 
Egyébként nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, kérlek, ha időtök engedi, hagyjatok kommentet. :) Mindeninek kellemes olvasást. 

13.

"A család nem ott van, ahová a vér köt, hanem ott, ahol szeretnek. Ott, ahol melletted állnak."
 - Cassandra Clare

Anyám nem változott semmit. Festett szőke haja félig le van nőve, amit kivételesen kontyba kötött, zöld szemei fakón és mélyen ülnek az arcán, semmi csillogás nincs bennük. Szigorú arcvonásai a sok piától és cigitől teljesen eltorzultak, bőre ráncossá, a szeme alatt pedig karikássá vált. Az ajka olyan halvány, hogy szinte már majdnem bőrszínű. Ennek ellenére arca enyhén kipirosodott az évek alatt. Egyáltalán nem szép nő. Persze, mindenki a saját édesanyját tartja a legszebbnek, viszont az én anyám még az átlagosat sem közelíti meg.
     – Te mit keresel itt? – térek magamhoz, de nem fordítom el a tekintetemet; végig aszemébe nézek. Eddig, ha vele kellett beszélgetnem, mindig lesütött szemekkel álltam előtte, ám ez megváltozott.
– Büdös kölyök, így kell köszönteni az anyádat? – sziszegi halkan, a szemeivel pedig már rég megölt. Bár tekintete érzelemmentes, nagyon is leolvashatóak az arcáról a düh jelei.
– Mit keresel itt? – kérdezem, majd bizonyítva, hogy nem félek tőle, egyet felé lépek, és keresztbe fonom a karjaimat.

– Gondoltam meglátogatom a két lányomat – mutat rám, majd Violetre, aki az ebédlőszéknél ül, és unott arccal gépel a laptopján. Eddig észre se vettem, de úgy tűnik, hogy ő is teljesen kizárta magát a csevegésből; ezt bizonyítja a füléből kilógó fülhallgató. Tudom, pontosabban sejtem, hogy nem hallgat zenét, csak úgy tesz mintha, ezzel jelezné, hogy ne zavarja senki.
– Láttál, most már mehetsz – válaszolom, s magam is meglepődöm a flegma, goromba hangsúlyomon, azonban anyám résen van; meglendíti a karját, keze pedig hatalmasat csattan az arcomon. Szúró, égető érzés váltja fel az eddig élesen bizsergő arcomat, ami valósággal átterjed mindkét arcfelemre. Óvatosan megtapogatom a feldagadt részt, miközben könnyeimmel küszködöm. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy sírni lásson.
     Anyám elégedetten felvonja a szemöldökét, afféle „most megmutattam neki” stílusban, a beállt csendet pedig Violet hangja töri meg:
– Ha ezt még egyszer megpróbálod, eltöröm a karjaidat. – Halk, fenyegető hangjától egy pillanatra még én is megijedek, holott nem is nekem szólt a figyelmeztetése. Anyám arcáról lefagy a kárörvendés, és lassan a húgom felé fordul, aki fel sem néz a monitorból, csak tovább kopácsol a billentyűzeten.
– Mióta vagytok ilyen szemtelenek anyátokkal? Tudtam én, hogy hiba odaadnom titeket nagyanyátoknak… A lágyszívű, aranyos Nagyi gondolom nem nevelt meg titeket rendesen – ciccegi felháborodottan, és lassan lépkedni kezd a húgom felé.
– Na, nem mintha te annyira neveltél volna minket – veti oda Violet, mire anyám két lépéssel előtte terem, de még mielőtt rákészülne a második taslira, a húgom felpattan, és hatalmasat taszít anyámon. Bár, a húgom meglehetősen kistermetű, hatalmas erő lakozik benne, így nem csodálkozom, hogy anyám elvágódik a földön.
     Most fel kellene segítenem őt, majd kérdezgetni, hogy jól van-e, de helyette inkább Vio mellé sietek, s magamhoz húzom. Olykor-olykor a húgom kinézete baromi félelmetes. Most is az. Nem tudom, hogy hogy csinálja, de simán elmehetne pszichopatának, annyira élethűen adja elő a „megöllek” nézését.
     Anyám komótosan áll fel, bizonyára nagy erőfeszítés neki. Már készülök, hogy hozzánk vágja a széket vagy a laptopot, de a szemiben könnyek ülnek, és a dobálás helyett elkezd üvölteni.
– Mit tettem, hogy mindketten ennyire utáltok? Nekem lenne hozzá jogom, mindennek te vagy az oka! – Itt Violetre mutat, aki még mindig semmitmondó arccal figyeli anyát. – Ha te nem születsz meg, akkor apátok még mindig velem lenne, és most nem Dallasban élnénk, hanem Floridában vagy Hollywoodban, ehelyett még mindig ebben a rohadt városban vagyok, egy putris lakásban, ti pedig élvezitek az életet, az se érdekel titeket, ha felfordulok! Tönkretettétek az életemet! Pontosabban te tetted tönkre, már bánom, hogy nem vetettelek el a picsába, és még így beszélsz velem! Hálátlan dög vagy, akinek meg sem kellett volna születnie! – Már a saját haját tépi, ami egyébként elég vicces látvány, ám én inkább Violetre koncentrálok, aki valami törhetetlen poker face-t öltött magára, mert hiába várom, hogy eltörjön nála a mécses, ez valamiért nem következik be. Engem viszont olyannyira megrémiszt a látvány, és a dolgok, amiket a fejünkhöz vágott, hogy legszívesebben egy párnába temetném a fejemet, és befognám a fülemet; mindegy, csak ne halljam a szitkozódásokat.  
     Anyám visszaül a földre, és csapkodja a padlót, mint egy ötéves gyerek, aki nem kapja meg a kedvenc játékát.
– Mi ez a hangzavar? – jelenik meg az ajtóban Nagyi, a két kezében pedig egy-egy szatyrot tart, ám amikor meglát minket a nappaliban, ledobja azokat a sarokba, és odasiet hozzánk.
– Mi történt? Miért sírsz, édes lányom? – guggol le a síró nő mellé, aki odabújik Nagyihoz, és hangosan hüppögve Violetre és rám mutat. Nagyi nagyszerűen tudja lenyugtatni az embereket, még az idegbeteg anyámnál is eléri, hogy összeszedje magát.
     Nagyapa ledobja a kocsikulcsot a konyhapultra, majd ránk nézve a kanapéra sandít; ezzel jelezve, hogy üljünk le.
– Na, ha kibőgted magad, akkor fogd a formás seggedet, és menj haza. A mocskolódásokra pedig nem vagyunk kíváncsiak, azokat hagyd meg nekem – fordul felé, a kisírt szemű anyám pedig csodálkozva néz fel Nagyapára. A szemei kétszeresére tágulnak, majd ránéz Nagyira, aki megerősítve Nagyapát, bólint egyet. Anya felkászálódik a földről, vet mindenkire egy dühös pillantást, sőt, Violetnek és nekem bemutat, megfordul, majd kitántorog a nappaliból. Távozását a hangos ajtócsapódás adja a tudtunkra. Nem úgy viselkedik, mint egy anya. Inkább úgy, mintha csak egy régi ismerősök lennénk, akik már évek óta utálják egymást. Persze, titkon reménykedek benne, hogy ez az állapot változni fog, de mindig rá kell jönnöm, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Komolyan, a tizenéves ribancok viselkednek így az iskolában.
     Egy pillanat erejéig beáll a csönd közöttünk, majd Nagyi sóhajtva leül mellénk, és mindkettőnket magához húz.
– Ne is törődjetek vele, butaságokat beszél.
     Violet szó nélkül feláll, majd felsiet az emeletre. Szomorúan nézek utána, hiszen tudom, hogy mit érezhet belül. Bármennyire is próbál nem foglalkozni anyám szavaival, nem esik jól neki, hogy ok nélkül utálja a saját édesanyja. Engem már az is zavar, ha a szomszéd utál, nem még az egyik szülőm.
     Mindenképp kell beszélnem a húgommal, hogy az anyánk bolond, hülyeségeket beszél, és egyáltalán nincs igaza.
– Hagyd most egy kicsit, majd beszélsz vele holnap. – Nagyi kezd megrémiszteni a folyamatos gondolatolvasásával. Bólintok egyet, és én is felmegyek az emeletre. A szobám elé érve habozok pár pillanatig, hogy ne menjek be Violethez, ám elvetem az ötletet, s inkább úgy döntök, hogy felhívom a mindig heves barátnőmet, Roxot.
     Szerencsére a második kicsöngésre felveszi a telefont, és hosszasan belemond egy „halló”-t.
– Nem hiszed el, hogy ki volt itt nemrég – forgatom a szemeimet. Tudom, hogy nem látja, de jól esik gúnyosan elmesélni az egészet.
– Ha Matt akkor tudni akarok minden szaftos infót, ha Aaron, akkor üzenem neki, hogy dugja fel magának a hajsütővasát. – Kedves, mint mindig. Hangosan felnevetek, de figyelmen kívül hagyom a beszólását, ami onnan ered, hogy egyszer kölcsönadta a barátomnak a hajsütővasat, aki sikeresen eltörte, és ahelyett, hogy vett volna egyet Roxnak, magának szerzett be egy vadi újat.
– Nem, egyik sem. Az anyám volt olyan rendes, és meglátogatott minket. Azóta sajog a bal arcfelem. – A „rendes” szót olyan gúnyosan köpöm, hogy szerintem még Violet is megdicsérne.
– Na neee. Na ne mááár. Na nagyon ne mááár. Neked olyanod is van? Azt hittem a nagyszüleid egy kosárban találtak rátok a szupermarket előtt, ahol valami menő bőrdzseki le volt értékelve. Apropó, el kéne mennünk shoppingolni, olyan rég láttalak. – Rox és a fecsegés. Na, meg a ruhák. Miért is csodálkozom, hogy még erről a komoly témáról is a kabátok és a szupermarketek jutnak eszébe?
– Először is, nem, nem egy sarokról jöttünk a húgommal. Másodszor valamikor elmehetünk, de most semmi kedvem. De visszatérhetnénk a problémámra? Kezdem azt hinni, hogy te mindenben a ruhákat látod…
– Na, na, na. Azért lassíts. Nem mindenben a ruhát látom. Ott van például a jövendőbeli férjem. Benne például a pénzt látom, amiből majd tudok ruhákat venni. – Egy pillanatig elhallgat, gondolom, értelmezi, amit az előbb mondott. – Jó, oké, igazad van. De neked mégis miféle problémáid vannak? Meglátogatott anyád, akinek eszébe jutottatok közel egy év után. Legalább hozott nektek ruhákat? – Le merem fogadni, hogy direkt húzza az agyamat.
– Leteszem a telefont, ha még egyszer kiejted a ruha szót. Egyébként képzeld, nemcsak meglátogatott minket, hanem engem fel is pofozott, Violetet jól elküldte a pokolba, sőt, még hisztizett is egy sort. – Azt várom, hogy a barátnőm majd csodálkozva mond egy „wow”-t, ehelyett csupán hosszasan sóhajt egyet.
– Mit vártál egy idegbeteg embertől? Öntötted volna le egy kancsó hideg vízzel… többre mentél volna.
     Szerintem szőke barátnőmnek van valami mágikus ereje, mivel minden egyes alkalommal ki tud hozni a sodromból, de érdekes módon mindig megbocsájtok neki. Most viszont megfojtanám egy kanál vízben.
 – Ha nem tudsz normálisan válaszolni, inkább maradj csöndben! Olyan vagy, mint Aaron. Mindenre szartok magas ívből… - hadarom ingerülten, a kezeimmel pedig össze-vissza mutogatok a levegőben. Na, már csak az hiányzik, hogy én is idegbeteg legyek.
– Alexandra Caroline Elizabeth Wilcat, ezt azonnal vond vissza, mert soha többet nem beszélek veled! – Ezt olyan hangosan mondja, hogy muszáj eltartanom a telefont a fülemtől, máskülönben félek, hogy kiszakad a dobhártyám. Teljes szívből rávágnám, hogy annak örülnék a legjobban, de Rox egy olyan ember, aki mindent komolyan vesz.
– Először is, nem tudom, hogy honnan vetted a Caroline Elizabeth nevet, de borzalmasan hangzik, bár, még mindig jobb, mint amikor a múltkor Picassónak nevezted Aaront. Másodszor megkérnélek, hogy legközelebb jelezz, mielőtt beleordítasz a telefonba – közlöm nyugodt hanggal. Nagyjából már elkönyveltem magamban, hogy nem fogok tudni Roxszal beszélgetni, mert az ő agya csak a Beautique-ig meg vissza terjed.
– Jó – fújtat hangosan – Akkor mesélj, mi történt ma veled, világközéppontú Lexie? – kérdezi gúnyosan. Figyelmen kívül hagyom a stílusát, mert tudom, ha most leállok vele vitatkozni, akkor csak még jobban el lesz cseszve az amúgy is elcseszett napom. Az, hogy „világközéppontú”-nak nevezett (bármit is jelent), egyáltalán nem zavar.
– Hazaértem Mattől, aztán arra lettem figyelmes, hogy egy nagyon ismerős alak áll előttem. Először azt hittem, hogy hallucinálok, aztán amikor megpofozott, egyből rájöttem, hogy nem. Egyébként tudod, hogy fáj? Azt hittem, nő még egy fejem. – Szokás szerint próbálom elpoénkodni a dolgokat, mert így könnyebb róla beszélnem. – Aztán Violetet is le akarta pofozni, csakhogy nem sikerült neki. Aztán összeesett a padlón, elkezdett hisztizni, gondolom idegösszeomlást kapott, elmondott minket minden ribancnak, Violetnek még azt is elárulta, hogy miatta hagyta el apám, majd miután megérkeztek Nagyiék, hazazavarták. És ja, nagyjából ennyi – fejezem be a mesedélutánt, ám hiába várom, hogy Rox megszólaljon, teljes néma csend uralkodik a vonal túlsó felén. Megköszörülöm a torkom, hátha ettől végre eszébe jut válaszolni. Még mindig semmi.
– Hahó, itt vagy még? – kérdezem, mire Rox végre megszólal.
– Ja, persze, csak azt hittem, hogy még nincs vége. Hát, nézd. Az anyád szerintem már akkor nem volt normális, amikor megszülettél. Egyébként, ha már megemlítetted Mattet… - kezdi kacérkodó hangon, ám mielőtt folytatná, közbevágok:
– Semmi, Rox, semmi nem volt. Miért van az, hogy Blackwell neve mindig előkerül? Mióta úgymond az életem része lett, nincs olyan nap, hogy nem látom vagy hallok róla. Komolyan, eddig azt se tudtam, ki az a Matt Blackwell… Micsoda szép idők voltak azok. – Oké, természetesen hallottam már róla… konkrétan a legelső napom a suliban azzal kezdődött, hogy megmutatták nekem, ki az a Matt Blackwell. De nem szenteltem neki nagy figyelmet, és én sem érdekeltem őt. Egy ideig. Aztán január fele felfigyelt rám, mivel megcsúsztam a jéggel borított lépcsőn, és akkorát estem, hogy páran azt hitték, meghaltam. Sőt, pár percig én is azt hittem, hogy örökre eltávoztam. De nem, nagyon is éltem, és már aznap elterjedt, hogy Lexie Wilcat - becenevén Vadmacska -, egy őrülten nagyot zakózott. Remek. Szóval valószínűleg innen ismert meg Matt, aki ezek után sem mutatott felém érdeklődést. Bár, miért is tette volna? Te tennél, ha egy csettintésre több lányt is megkaphatsz, mint maga Taylor Lautner? Na, ugye, hogy nem. Végül is menő, focizik, sok barátja van, népszerű, és minden egyéb, ami egy alfahímnek lenni szokott. Egyébként nem értem, hogy mit esznek rajta a lányok… Bunkó. Oké, lehet, hogy párszor nem látszik annak, de volt olyan lány, aki egy kicsit csúnyácskább volt a többinél – vagyis nem rakott magára hat kiló sminket, nem hordott zoknikkal kitömött push up melltartót miniszoknyával, nem tekergette a haját és nem viselkedett úgy, mint egy ribanc –, azokat egészen egyszerűen kiröhögte, közölte velük, hogy nem jön össze trágyadombokkal, majd lepacsizott a többiekkel, és elment. Éppen ezért nem értem, hogy miért nem röhög ki engem is, és húzza el a csíkot.
     – Nézd, Lexie. Amit sütöttél, edd is meg.
Összeráncolom a homlokomat, és egy ideig meg sem szólalok.
– Mármint amit főztem, azt egyem is meg – javítom ki, mire Rox „ó”-zik egyet. – Egyébként ezt hogy érted?
– Háát… Tudod, ha Violet nem Mattet mondja, hanem mondjuk Sethet, akkor most nem kellene mindennap eltűrnöd. Egyébként észrevetted, hogy amióta vele lógsz, úgy viselkedsz, mint egy gazdag picsa? – Az én drága barátnőm, aki mindig kimondja nyíltan a véleményét… Igen, még a professzornak is, aki emiatt majdnem megbuktatta tavaly.
– Miért?
– Nem veszed észre? Minden csak rólad szól… És tudod, hogy szeretlek, meg minden, de eddig minden rólam szólt, természetesen – átvált nyávogós, tinilányos hangra – Jaj, Matt nem hagy békén, de azért titokban akarom, hogy velem legyen, és ne egy plasztikbabával, de ez persze titok. Jaj, Matt olyan bunkó, de titokban akarom, hogy még csinálja, mert élvezem. Jaj, nekem olyan szar életem van, a többiek nyomora nem érdekel.
– Ez nem igaz! – tiltakozom – Nem is szoktam ilyeneket mondani, de még csak gondolni sem.
– Aha – válaszolja gúnyosan, és meg mernék rá esküdni, hogy még a szemeit is forgatja. – Például mikor kérdezted meg tőlem, vagy attól az embertől, hogy velünk mi van?
     Hirtelen lelkiismeret-furdalás tör rám, mert tudom, hogy Roxnak igaza van. Megint. Sajnos a nagy álterhesség közepette teljesen elfelejtettem, hogy vannak barátaim, akik kivételesen nem a jobb- és balkezem.
– Jó, igazad van Rox – sóhajtok. – Hogy vagy?
– Itthon dögledezem, mert képzeld el, hogy megfáztam. A nyár közepén. Csak én vagyok ennyire szerencsétlen? De mindegy, és veled mizu? – kérdezi vidáman. Ezzel most teljesen összezavart. Nem az volt eddig a baja, hogy túl sokat beszélek magamról?
– Ööö… minden rendben – válaszolom. Azt hiszem, ezzel csak azt akarta tesztelni, hogy megint elkezdek-e magamról regélni. Hah, tévedett.
– Oké, akkor szia. – És leteszi. Meg sem várja, hogy elköszönjek tőle, simán lerakja a telefont. Sóhajtva hátradőlök az ágyamban, küldök Aaronnek is egy „mizujs” üzenetet, és a fülhallgatót a fülembe téve bekapcsolok egy dallamos zenét, megpróbálom csak egy kis időre ellazítani magam, és nem gondolni semmire.
     ***
Egészen estig ki sem keltem az ágyból, csak egyszer mentem le valami kaját csórni, de akkor is felhoztam a szobámba. Nagyi nem faggatott, látta rajtam, hogy nincs kedvem beszélgetni. Violetet is békén hagytam, hogy egy kicsit kiduzzogja magát, és lecsillapodjon. Tudom, hogy majd ha szüksége lesz rám, akkor szól.
     Igen, szólt is. Épp egy szívszorító Adele számot hallgatok, amikor megcsörren a telefonom, és Violet nevét írja ki. Pár pillanatig habozok, azt fontolgatom, hogy kinyomom, és átmegyek a szobájába jelezni; hogy hahó, itt vagyok a szomszédban. De végül elhúzom a zöld csíkot, és a fülemhez emelem a készüléket.
– Violet, itt vagyok egy szobával arrébb.
– Lexie, itt vagyok Calebnél, és ezek bezárták az ajtót, majd elmentek – mondja kétségbeesetten. Azonnal talpon vagyok, és már indulok is ki a szobámból.
– Melyik is Caleb? – kérdezem. A pulzusom már most az egekben van, és hirtelen olyan fullasztó lesz körülöttem a levegő, hogy muszáj minél előbb kijutnom.
– Aki pár utcával odébb lakik – mondja halkan.
– Rendben, oké – próbálok nem túl hangosan beszélni, hogy Nagyiék ne hallják.
– Lexie… Azt mondták, hogyha visszaérnek, akkor mókázunk egyet. – Még telefonon keresztül is hallom, hogy rázza a félelem. Ez bennem csak egyre jobban gerjeszti azt a bizonyos érzést, hogy minél előbb meg kell találnom a húgomat.
– Mindjárt ott vagyok – mondom, és kinyomom a telefonomat. Időközben már kiértem az udvarra, és ahogy becsúsztatom a zsebembe a telefonomat, futni kezdek. Pár lépés után megtorpanok, újra kézbe veszem a készüléket, és felhívom azt a személyt, aki reményeim szerint tud segíteni.
– Mégis hol a fenében vagy?! – kiáltja a mobilba Matt, olyan idegesen, hogy megborzongok.
– Tessék? – kérdezem halkan, mert fogalmam sincs, hogy mi baja.
– Megígérted, hogy eljössz a meccsre! Már tíz perce menne a játék, de mégis itt várok a bejárat előtt, hátha hajlandó vagy betoppanni, az edző már nem tudja, hogy mit mondjon a többieknek. De gondolom azért hívsz, hogy elmondd, mégse tudsz eljönni.
     Basszus, basszus, basszus… Elfelejtettem, hogy ma van Matt mérkőzése, amire engem is meghívott.
– Matt, én… - kezdem a magyarázkodást, és próbálok a lényegre törni, hogy minél előbb odaérjek Violethez, de Blackwell belém fojtja a szót:
– Gondolhattam volna, hogy a nagy Lexie Wilcatnek még egy meghívás sem elég jó – kínosan elröhögi magát, és hangosan beszívja a levegőt – Mindegy, én voltam a hülye, sejtettem, hogy ez lesz.
– Matt Blackwell, befognád egy pillanatra? – ezúttal én emelem fel a hangomat – Azért nem tudok elmenni, mert a húgom bajba került… ismét. Mindegy, hosszú történet, amit majd elmesélek, de oda tudnál jönni Calebhez? Caleb Hover, itt lakik pár utcával odébb, de gondolom ismered. A lényeg, hogy bezárta Violetet, aki az előbb hívott, mert segítség kell neki. Nem tudnál odajönni? Azt hiszem, nem csak Caleb van otthon… - Nehezemre esett bevallani, hogy félek odamenni egyedül. Vagány csaj vagyok, de azért nekem is van eszem, és fel tudom mérni az erőviszonyokat. Két vézna lány egy drogos bandával szemben nem túl előnyös.
     – Ott leszek – mondja Matt, és már tenném le a telefont, hogy tovább futhassak, amikor hozzáteszi: – Vigyázz magadra Vadmacska, sietek.
     Magamban jól leszidom magam, amiért ez mosolygásra késztet. Valamiért jólesett ezt hallani tőle.
     Viszonylag hamar odaérek az emeletes házhoz. Két hónapja ugyaninnen kellett hazahoznom a kiütött húgomat, de szerencsére nem esett semmi baja azon kívül, hogy két napig az ágyat nyomta. Caleb két évvel idősebb nála, és meglehetősen sokszor bepróbálkozott már a húgomnál, aki mindig lekoptatta, azzal az érvvel, hogy neki csak barátai vannak. Caleb értelmi szintje egyenlő egy pontyéval, szóval el is hitte, és nem erőltette a dolgot. Egyébként is mindig két csajjal járt egyszerre, szóval nem unatkozhatott.
     Attól félek, hogy be van zárva a bejárati ajtó, ám ahogy lenyomom a kilincset, engedelmesen kinyílik. Aztán a küszöböt átlépve elfog a pánik. Nem tudok verekedni. Sose jártam se karatéra, se judóra, annyit tudok, hogyha egy fiút tökön rúgok, az nagy valószínűséggel elterül. Igen, de mi van akkor, ha az ellenfélnél fegyver van, nálad meg nincs semmi?
     Az előszobában sötétség fogad, és szerencsére nem hallok egy árva pisszenést sem. Jobban körülnézek, és találok egy kapcsolót, amit megnyomok. Felkapcsolódik pár lámpa, ez ad némi fényt, így jobban körül tudok nézni. A nappaliban eldobált chipszes zacskók, piás üvegek és egyéb kaják vannak szétszórva. De nincs bent senki.
     Ez némileg megnyugtat, viszont még mindig bennem motoszkál a félelem apró szikrája. Komolyan, ilyen hülyék voltak, hogy nem zárták be a bejárati ajtót?
– Violet – nem suttogok, de nem is kiabálok. A bejárati ajtót nem csuktam be magam után, hogy bármikor ki tudjak menekülni.
– Idefent – hallok egy halk hangot, majd pár dörömbölést.
     Kettesével szedve a lépcsőfokokat felsietek az emeletre, és a tőlem jobbra lévő ajtó elé sietek, ahonnan a dörömbölés hallatszik. Próbálok bejutni, de a zár makacsul ellenáll. Ezt bezzeg bezárták!
     Végiggondolom, hogy mit csináljak. Kulcsom nincs, szóval kénytelen leszek betörni az ajtót. Jó vicc… Majd biztosan egy ötven kilós lány be tudja törni az ajtót.
     Mindenesetre megpróbálom. Hátrálok pár lépést, és teljes erőből nekifutok a fehér fának. Keményen nekicsapódik a vállamnak, egy pillanatra belém hasít a fájdalom. Az adrenalin valamennyire tompítja a fájdalmat, szóval újra megkísérelem. Nekifutok még egyszer az ajtónak, és meglepetésemre pattan egyet a zár, majd nyikorogva kinyílik az ajtó, én pedig a lendülettől beesek a helyiségbe.
     Felülök, és körülnézek a fürdőszobában. A kádnak dőlve ott ül Violet, merev szemeit becsukva. Kétségtelen, ezek adtak neki valamit.
– Violet, jól vagy? – fogom két tenyerem közé az arcát, és egy kicsit megrázom. Hümmög egyet, és megrázza a fejét. Pontosabban elfordítja bal oldalra.
– Gyere, állj fel, tűnjünk innen. – Épp felkapnám, amikor egy kótyagos hang megszólal mögöttem.
– Nem mentek ti sehova. Richard, Benji, nézzétek, új maca érkezett – kiáltja le a lépcsőn Caleb, aki az ajtónak támaszkodik, hogy el ne essen, az arcán pedig megjelenik egy széles vigyor. Kába tekintetével tüzetesen végigpásztáz minket; valószínűleg tetszik neki a látvány.
     Hamarosan megjelenik Richard és Benji, akik röhögve összepacsiznak, és közelebb lépnek hozzánk. Nagyot nyelek. A legjobb dolog, amit tehetek, hogy feltartom őket, amíg megérkezik Matt.
– Sajnálom fiúk, vége a bulinak. A húgom és én most haza megyünk – közlöm velük határozottan. Megpróbálok a lehető legnyugodtabban kinézni, elég kevés sikerrel. A részegeket tudom kezelni. Általában csak el kell terelni a figyelmüket, és ennyi, de a drogosok már bonyolultabban működnek. Javarészt tudatuknál vannak annyira, hogy ne engedjenek el minket. Persze, ez attól is függ, hogy milyen drogot használnak, na meg hogy mennyire ürült már ki a szervezetből. Ők valószínűleg azért mentek el, hogy hozzanak még cuccot, mert elfogyott. Bár, Richard enyhén dülöngél, gondolom ő jóval többet ivott a többieknél. A szemük olyan piros, mintha egy klóros medencében hosszú percekig nyitva hagyták volna.
     Benji ráadásul úgy ki van gyúrva, hogy kétszer nagyobb nálam, karjait tetoválások díszítik. Onnan tudom, hogy ő Benji, mert nem túl szerényen az alkarjára van írva kacskaringós betűkkel a neve. Oké, ennyire még Matt se narcisztikus.
– Na de lányok – szólal meg – Még csak most jöttetek. Csatlakozzatok ti is.
– Köszi, de ezt most kihagynánk, ha nem gond – válaszolom. Még egy ideges mosolyt is villantok, hátha meghatja a szívét. Benji vigyora már-már vicsorgásnak számít, szemeit résnyire összehúzza. Sziszegve szólal meg:
– Most mókázni fogunk – jelenti ki, és int a mögötte álló két fiúnak, akik elégedetten figyelik a jelenetet. Hát, ennyit a meghatott szívekről.
     Violet még mindig nem tért magához, én pedig egyre jobban pánikba esek. Körülnézek a fürdőszobában, hátha találok valami fegyvernek használható dolgot. Pillantásom megakad egy vázán, amiben művirágok díszelegnek. Átlátszó üvegből készült, még ilyen távolságból is látom, hogy ujjbegy vastagságú. Valószínűleg, ha ezt összetöröm valamelyik fején, nem biztos, hogy azután is lenne kedve mókázni. A háttérből Richard észreveszi, hogy a váza felé pillantgatok, mert odatámolyog, és felrakja a szekrény tetejére, amit még székre állva se érnék el.
     Benji és köztem egy lépés távolság van, a bennem felgyülemlett adrenalintól pedig úgy érzem, menten agyvérzést kapok. Gondolatban menekülési útvonalat keresek. Amit nem találok. Fenébe a kigyúrt fazonokkal!
     A fiú a hüvelykujjával megnyomja az alsó ajkamat. Nem, a megnyomja szó enyhe kifejezés. Konkrétan be akar nyúlni a számba, ám én makacsul összeszorítom a fogaimat, és magamban imádkozok, hogy ki ne nyomja azokat. Ösztönösen hátrálnék egy lépést, amikor sarkam a kád szélének ütközik. Zsákutca.
     Benji mellett megjelenik a két másik srác is, akik együttes erővel felállítják a húgomat, miközben egyre hangosabban röhögnek. Ösztönösen Violet pólója felé kapok, ám az előttem álló fiú jobb karjával magához szorít. Rámarkol a mellemre, és olyan erővel megszorongatja, hogy felsikítok. Bal kezével a pólóm szegélyét keresi, közben sikeresen végigkarmolja az oldalam. Ismét egy sikoly hagyja el a számat, miközben kapálózni próbálok, de az előttem álló fürdőkád megakadályoz abban. Hátrafelé lendítem a lábam, próbálom megrúgni, a karjaimmal közben folyamatosan az átölelő karjait karmolom, igyekszem kiszabadítani magamat sikertelenül.
     Közel hajol a fülemhez, cigis lehelete megcsapja az orromat.
– Fölösleges próbálkoznod, babám.
     Egy halk nevetést hallat, mire valaki hátulról lerántja rólam. Váratlanul éri, ezért engem is hátrahúz, és csak két lépés után enged el, amitől én hanyatt esem, és a kemény padlónak csapódom. Hangosan zihálok, szemeimmel Mattet figyelem, ahogy Benjit a falnak csapja, ezt követően pedig időt se hagy neki; egy hatalmas maflást mér az állára.
     Richard és Caleb a mosdó szélénél megmerevednek, de ez se tart sokáig; a húgomat otthagyják, és barátjuk segítségére sietnek. Violethez pattanok, aki az egészből szerintem semmit sem észlel.
     Caleb és Richard hátulról próbálják lerángatni Mattet. Nincsenek olyan jó kondiban, mint a haverjuk, ezt bizonyítja, hogy együttes erővel sem tudják szétválasztani a két fiút. Matt gyomorszájon vágja Benjit, akinek nem sikerül kivédenie az ütést; összegörnyedve hányni kezd. Blackwell addig hirtelen megfordul, s az őt rángató Caleb arcába húz egyet, olyan nagy lendülettel, hogy a mellette álló Richardnak esik. Ám míg az előbbi elesik, az utóbbit Matt magához rántja, majd lefejeli. Hallom azt az összetéveszthetetlen reccsenést, ami csak azt jelenti, hogy eltörött az orra. A két srác a földön terül el, s miután Benjit nekilöki a falnak, ő is nyögve a földre csuklik, és ott is marad.
     Csak akkor veszem észre, hogy egész végig bent tartottam levegőmet, most pedig megkönnyebbülten engedem ki. Matt is szaporán veszi a levegőt, aki egy ideig a földön fekvő srácokat, nézi, majd ellép mellőlük, és ránk néz. Pontosabban rám, Violetet úgy magamhoz öleltem, hogy attól féltem, megfullad.
     Végignéz rajtam, én pedig lesütöm a szememet, meg se szólalok. Pár másodpercig még magamon érzem a tekintetét, aztán odajön hozzám, gyengéden eltol Violettől, és a karjába veszi.
– Menjünk innen – mondja, majd megfordul és elindul kifelé a helyiségből.
     Kifújom magam, ellököm magam a mosdótól, és követem le a lépcsőn. A villany még mindig ugyanúgy ég az előszobában, a bejárati ajtó pedig tárva-nyitva van. Pont úgy, ahogy hagytam. Minden vágyam most kijutni ebből a házból, ezért sietős léptekkel kilépek a verandára, és lesietek a lépcsőn. Matt előttem lépked a húgommal együtt, aki még mindig teljesen ki van ütve. Gondolom neki azután adtak valamit, miután bezárták a fürdőbe, és még mindig a hatása alatt van.
     Nem tudok megszólalni. Belül elfog a lelkiismeret-furdalás, úgy érzem, mintha ezzel a húzásommal, hogy idejöttem teljesen lejárattam volna magam Blackwell előtt. Nem, ez inkább olyan, mint amikor az egyik szerettednek csalódniuk kellett volna benned. Sokkal inkább úgy érzem, hogy felelős vagyok azért, amiért őt is belerángattam. Meg mindketten tudtuk, hogy mi történt volna, ha egy öt perccel később érkezik. És ez fokozta a szégyenérzetemet.
Meglepődve veszem észre, hogy kocsival érkezett. Egy fekete családi autóval, aminek teljesen sötétek az üvegei. Int a fejével, hogy nyissam ki a hátsó ajtót, és pedig szótlanul engedelmeskedem. Kitárom az ajtót, ő pedig behajol, és ráfekteti az ülésre a húgomat. Miután végez, felegyenesedik, becsapja maga mögött az ajtót, és rám néz. Beletúr a hajába, látom az arcán, hogy valami aggasztja, de még mindig nem mond semmit. Megkerüli az autót, és beül a vezetői ülésre, mire én is bepattanok az anyósülésre.
     Előszedem a mobilomat, amin hatvanhét nem fogadott hívás van, ebből hatvan Nagyitól, kettő Roxtól, öt pedig Aarontől. Egy pillanatig habozok, majd megköszörülöm a torkomat.
– Nagy baj lenne, ha… izé – tördelem az ujjaimat – nálad maradnánk ma éjszakára? – hadarom. El se hiszem, hogy még mindig Mattől kérek szívességet. Általában az emberek mindig rám szoktak támaszkodni, nem pedig fordítva.
     Pár pillanatnyi csend után válaszol csak.
– Dehogy.
Legszívesebben visszaszívnám az előző kérdésemet, mert úgy érzem, mintha csak kényszerből mondta volna, hogy ne bántson meg. Így éreztem magam, amikor tavaly nyáron a barátnőmnél aludtam, mert nem volt nálam lakáskulcs. Naná, hogy jobban szerette volna a pasijával tölteni az estét, láttam az arcán, még akkor is, ha végig mosolygott. A szeme mindent elárult.
     Mivel sajnos időgép hiányában vagyok, ezért felhívom Nagyit, hogy megmondjam neki, ne aggódjon. Még ki se csörög a telefon, amikor felveszi, és millió egy kérdéssel bombáz. Miután enged szóhoz jutni, közlöm vele, hogy ma este Mattnél leszünk, holnap pedig amint jobban lesz Violet, már rohanunk is haza. Elmesélem neki, hogy mi történt, de azt kihagyom, hogy milyen állapotban van a húgom. Annyit mondok, hogy bezárták egy szobába, és otthagyták, én pedig sikeresen kimentettem onnan. Egy hazugsággal több vagy kevesebb, oly mindegy.
     Rásandítok a mellettem ülő Mattre. Ahogy a kormányt szorítja, észreveszem, hogy az egész ökle tiszta vér. Már elemelem a kezem, hogy megvizsgáljam, de inkább visszaejtem az ölembe, és csendben ülök.
     ***
     Nem tudok aludni. A húgom még mindig ki van ütve, de Beth azt mondta, amikor megérkeztünk, hogy reggelre már kutya baja sem lesz, sőt, igazából pár óra, és elmúlik a drog hatása. Amikor leültem a kanapéra, Pokol kedvesen odasietett hozzám, és nyüsszögve megérintett nedves orrával. Beth azért rosszallóan végignézett rajtunk, de szerencsére nem szólt semmit. Matt felhozta ugyanabba a szobába, ahol egyszer én is aludtam. Nekem csak annyit mondott, hogy feküdjek le, pihenjem ki magam, mert rám fér. Ha egy fiú azt mondja neked, hogy rád fér az alvás, az egyenlő az „úgy nézel ki, mint a mosott szar” kifejezéssel.
     De bármennyire próbálok elaludni, egyszerűen nem megy. Már megszámoltam a tücskök ciripelését, és a szomszéd kutya ugatását, de nem jön álom a szememre. Azt gondolom, a kinti levegő talán segíthet, ezért halkan felkelek az ágyból, ami pechemre egy nagyot nyekken, majd elhúzott szájjal állok lábujjhegyre a hideg padlón, hogy minél halkabban ki tudjak menni a szobából.
     Amilyen csendesen csak tudok, lemegyek a lépcsőn, majd ki a verandára, ahol leülök a lépcsőre, és meredek a sötét éjszakába. Nem lehet olyan késő, talán tíz óra, szóval csak nemrég ment le a nap, amitől még mindig meleg szellő cirógatja csupasz karjaimat. Még erőteljesebben hallom a tücsköket, és a kutyákat, ami meglepő módon mosolygásra késztet. Eddig sose voltam olyan típus, aki elérzékenyül a csillagok látványában vagy az állatok hangjától. Remélem, nem most érem el a kamaszkort, mint Miley Cyrus.
     Mögöttem meghallom az ajtó csukódását. Először azt hiszem, hogy Beth az, és jött visszazavarni. De nem, Matt telepszik mellém, és pár pillanatig meg sem szólal. Örülök, hogy ma ilyen némajátékot játszunk, eddig nem sokszor volt erre példa. Vagy titokban csendkirályt játszunk? Mert nem szóltak.
     – Jól vagy? – tör meg a csendet. Várjunk, tényleg megszólalt? Nem csak képzelődöm?
– Igen – válaszolom. – Te is?
     Bólint, tovább folytatódik a csendkirály. Szívesen megtörném a hallgatást, de nem tudom, hogy mit mondjak. Be kellene nyögnöm egy „köszönöm”-öt, de gondolom arra is csak bólogatna, mint egy gyalogkakukk.
     – Sajnálom – suttogja. Először azt hiszem, hogy a szél játszadozik velem, és igazából meg sem szólalt, viszont amikor ránézek az arcára, tényleg a megbánás jeleit vélem felfedezni.
– Mit? – kérdezem halkan. Remek, ha így folytatjuk, simán beleillenénk a Szürke ötven árnyalatába, maximum ott suttognak ennyit az emberek.
– Először is azt, hogy kiakadtam, amiért nem tudtál eljönni a meccsemre, meg kellett volna kérdeznem, hogy miért, nem pedig csak lecseszni… Aztán azt, hogy nem értem oda előbb.
     Meglepődöm a válaszán, mert egyáltalán nincs oka sajnálkozni.
– Igazából tényleg elfelejtettem, hogy ma meccsed van, de annyi minden történt ma, hogy teljesen kiment a fejemből – vallom be. – Egyébként pont időben érkeztél. Köszönöm. – Küldök felé egy mosolyt, mire ő is elvigyorodik. Fehér fogai még így is tökéletesen látszanak a sötétben. Jesszus, mi vagyok én, fogorvos?
     De mielőtt feltenné a következő kérdést, ismét komoly arcot ölt:
– Elmeséled, hogy mi volt ma?
     Végül is ennél rosszabb már úgy sem lesz a napom, és valószínűleg később nem akarom felemlegetni a mai eseményeket, ezért mélyen beszívom a levegőt, és nekikezdek.
– Kezdem a legelejéről, rendben? – Aprót biccent, mire elmesélek neki mindent a legelejéről.
– Nos, egészen öt éves koromig teljesen átlagos életem volt. Játszottam, oviba jártam, anyuval és apuval éltem, akik szerettek, elkényeztettek, egyszóval tökéletes életem volt. Aztán, amikor Violet megszületett, anyámnál elpattant valami. Apámmal folyton veszekedtek, de míg más családnál az apuka vág mindent az anyuka fejéhez, itt fordítva volt. Nem tudom, hogy min vitatkoztak, de sejtettem, hogy valami jelentéktelen dolgon. Apa mindig is egy nyugodt, derűs ember volt, aki a legtöbb időt töltötte velem, el se tudom képzelni, hogy bármikor veszekedni kezdjen az anyámmal. Itt ő volt a ludas, emlékszem, egyszer véletlenül elestem a játszótéren, és üvöltözni kezdett velem. Rettenetesen sírtam, de nem hatotta meg. Rá se ismertem, annyira megváltozott a terhessége alatt, de a mai napig nem tudom, hogy miért – megállok, sóhajtok egy nagyot, majd folytatom – Persze apámnak is elege lett belőle, és alig telt el pár hónap Violet születése után, rögtön elhagyta anyámat, és Kínába költözött, ott vezeti a cégét. Nem sokszor hallok felőle, tizenöt éves koromig mindig felhívott a születésnapomkor. Akkor menyasszonya volt, gondolom mára a felesége. Aztán ennyi, nemrég kerültünk csak Nagyihoz, addig minden áldott nap végignézhettük, ahogy anyám a földhöz vágja magát, és ordibál, mint egy idegbeteg. Violetet hibáztatja, azt mondja, hogy ő tehet arról, hogy megromlott a házassága, ha ő nem születik meg, akkor mindez nem történt volna meg. Igazából az utolsó hónapok voltak a legrosszabbak, minket többször bántott, ezért Nagyi elintézte, hogy hozzá kerüljünk. Igazából ne kérdezd, hogy hogyan, az egész kimaradt, annyira depressziós voltam – elhallgatok, letörlöm a kicsordult könnyeimet. Valójában örülnöm kellett volna, hogy Nagyihoz kerültünk, csak az szomorított el, hogy anya nem törődött velünk igazából sohasem.
     Legszívesebben újra néma csendbe burkolóznék, de még nem meséltem el a mai napot, ezért röviden és tömören elmondom.
– Ma pedig megjelent anya, nem tudom, hogy miért, de mindegy, engem felpofozott, Violetet leribancozta, hisztizett egy sort, aztán Nagyiék elzavarták. Már sose tudom meg, hogy mit akart, de szerintem jobb is. A húgomnak ez rosszul esett, este pedig felhívott, hogy bezárták egy fürdőbe. És voltaképp innen már tudod a sztorit.
     Letörlöm az államon lévő könnycseppet, igyekszem abbahagyni a sírást, ami egyáltalán nem vall rám. Mármint a sírás. Az ember mindig próbálja magát erősnek mutatni.
     Matt nem szól semmit, csak magához húz, fél karjával átölel, és egy puszit nyom a fejemre. Ennyi kell, már törik is a mécses, és zokogásban török ki, de nem tudom eldönteni, hogy az érzéstől, hogy valaki törődik velem, vagy a szomorúságtól. Mindenesetre jól esik Matt törődése, aki még szorosabban szorít magához, és csitítóan simogatja a karomat. Ráhajtom a fejem a mellkasára, amit egyébként mindig is ki akartam próbálni, csak nem ilyen körülmények között. Nem mond semmit, de nem is kell, az, hogy itt van mellettem, a legjobb érzés, ami a mai nap történt velem.
     Körülbelül öt perc múlva, amikor már csak szipogok, Matt ráteszi a vállamra a kezét, és mélyen a szemembe néz.
– Legközelebb mondd meg anyádnak, hogyha még egyszer a csajommal baszakodik, akkor velem kell megbirkóznia.
     Felnevetek, el se hiszem, hogy a mai nap után még képes vagyok mosolyogni.
– Ne nevezz így, nem vagyok a csajod. De ha már szerinted az vagyok, akkor legalább találj ki valami szebb elnevezést a „csajom”-nál – mutatok macskakörmöket a levegőbe.
Matt összeráncolja a szemöldökét, és értetetlenül rám néz.
– Mégis mit mondjak helyette? A „nőm” az olyan prűd.
     Megforgatom a szemeimet, nem akarom elhinni, hogy ezt az egy elnevezést találta csak megfelelőnek.
– Annyi van… például mondhatnád, hogy barátnőm vagy párom… A párom a legszebb.
     Matt gúnyosan felnevet, mint aki el se hiszi, amit az előbb hallott.
– Párom? Mi vagy te, zokni? – kacag. – Elnézést, nem látta valahol a párom? Ott lesz valahol a gardróbban. Jaj, hát itt vagy, már azt hittem, hogy felemás maradok.
     Még jobban nevetni kezd a saját poénján; szerintem az egész utca hallja, én pedig szégyenemben elvörösödöm, de vele együtt röhögök én is. Felemelő érzés a sötétben ülni egy verandán, és önfeledten nevetni, mintha mi lennénk a világ legboldogabb emberei. Bárcsak így volna! De ekkor, ebben a pillanatban végre egyszer annak éreztem magam. Egy nagyon boldog embernek.

Na, hogy tetszett? :)

33 megjegyzés:

  1. Első komizó :D
    de még nem olvastam el.....
    De első komizó :D <3

    VálaszTörlés
  2. Ha ha!
    Végre én lehetek az első commentelő! :)
    Szóval nagyon nagyon jól írsz.
    Nagyon jó a történet is. Tetszik, hogy néha káromkodnak, meg ilyenek, de azért nem cak erről szól. :)
    Egyszerűen nem lehet nem olvani! <3
    Nagyon jó vagy!
    Várom a következő részt!♥ ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, nagyon aranyos vagy :3
      Hamarosan érkezik a következő :)
      Ölelééés <3

      Törlés
  3. Drága Netty!
    Úristen *-*
    Annyira imádom Mattet. Imádom az ilyen tipusú fiúkat <3 (gondolom nem csak én vagyok így ezzel :D)
    Annyira cuki.. Istenem*-*
    És téged is imádlak, amiért ilyen hosszú lett ez a fejezet :D <3
    Naa mindegy nem ömlengek tovább, imádlak téged, a blogodat, és persze Mattet is :) <3
    Lexie anyja pedig elmehet a bús francba...
    Várom a következőt ❤☺

    Ölel: Franciska :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy így gondolod, és igen, végre egyszer hosszú fejezet :D Megártott a hideg...
      Öleléés <3

      Törlés
  4. Egyszerűen tökéletes! Nincs más szó erre a történetre!*-* <3 <3

    VálaszTörlés
  5. Ja de jó lett egèsz vègig vigyorogtam mint egy szerencsètlen no de tèejunk is rá a lènyegre fantasztimusan irsz eldobbom az agyam csak ivytovà b :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon-nagyon köszönöm :)
      Ölelééés <3

      Törlés
  6. Helloo :)
    Annyira örülök Lexinek es Mattnek *-*
    Meg annak is, hogy vègre kiderült Lexiek története, arra mar nagyon kivancsi voltam!! :) uuu es maskor is legyenek legyszii ilyen hosszúúú reszek!! :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lesznek még hosszú részek. :)) És neked is köszönöm :*
      Ölelééés <3

      Törlés
  7. Imádom!! Szerintem ez az eddigi legjobb rész, legalább is nekem ez tetszett a legjobban. Nem vagyok az a típus aki olvasáskor felnevet, de a "párom" Mattől nagyon ott volt. 😂👌Már alig várom a következő réazt!! 😊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett :))
      Ölelééés <3

      Törlés
  8. Végérvényesen is kijelenthetem, hogy beleszerettem Mattbe.
    Nagyon tetszett ez a rész remélem hamarosan hozod a következőt! :) ❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D Ennek örülök, hamarosan érkezik a következő.
      Öleléés <3

      Törlés
  9. Szia tegnap találtam rá a blogodra és egyszerűen imádom !!!!!!*.* Nagyon de nagyon gyorsan hozd a kövi részt!!!! :*
    puszii Toii <3 :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, ennek nagyon-nagyon örülök *-*
      Ölelééés <3

      Törlés
  10. Szia! Csak "szuperlativuszokban" lehet írni erről. Nagyon jó vagy! Mintha egy filmet néznék,minden mozzanat átjön.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, nagyon jó ezt hallani *-* Köszönöm szépen!
      Ölelééés <3

      Törlés
  11. Kedves Netty!
    Előre leszögeznék három dolgot.
    1. Küldd már el Matt vagy Brandon klónját! (Az igazi is megteszi...)
    2. Kell egy Pokol. Mármint a kutya. XD
    3. Azt a kurva! Imádom a fogalmazásod!
    A történet megfogott és annak ellenére, hogy én alapból nem vagyok oda az elcsépelt romantikus sztorikért ez tetszett. Hogy miért? Azért, mert ez annak ellenére, hogy romantikus nem olyan, hogy abból áll az egész, hogy a pár folyton nyál mintát cserél és ellenőrzik, hogy a másiknak megvan-e a gigája, és csöpögösen szerelmet vallanak egymásnak a nap minden percében. Isten őrizz! Ez a történet humorral vegyítve (ami nálam sokat nyom a latban) romantikus és nem elcsépelt. A karakterek tetszenek és a történet alapból egyedülálló. Várom a folytatást és csak így tovább!
    Kate xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      A szívbajt hoztad rám az első mondatoddal :DD
      1. Brandont megkapod :D
      2. A kutyát nem, Matt nem engedi :"D
      3. Jesszusom! Köszönöm :3

      Én se szeretem a nagyon romantikus történeteket, valószínűleg minden mondatom után hánynék, ha ez a sztori ilyen lenne. És köszönöm, hogy elolvastad és kommenteltél :)
      Ölelééés <3

      Törlés
  12. Szia! Imádom a blogot és ez a rész is nagyon szuper lett. Imádom Mattet és szerintem bejön neki Lexie és olyan aranyos mikor féltékenykedik. Beszarás. És nagyon nagyon vicces az egész mindig sírva röhögök rajta. Hozd hamar a kövit.
    Puszi :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, nagyon köszönöm a sok kedves szót, örülök, hogy tetszik a történet :)
      Ölelééés <3

      Törlés
  13. Mikor lesz mar fenn a kovi resz ??? :') <3

    VálaszTörlés
  14. Nagyon jó.Mikor lesz kövi rész?

    VálaszTörlés