5. fejezet

Sziasztok! Ahogy ígértem, itt is van az 5. fejezet. Ebben ugyan nem szerepel Matt, de megígérem, hogy a következőben már ő kapja a reflektorfényt. :) Egyébként köszönöm, hogy ennyien kommenteltek, nagyon jól esik :)

5.

Azt mondják, minél több a vita, annál erősebb a barátság.

Kuroko no Basket c. film

Egy előtt fél órával, azzal vagyok elfoglalva, hogy valami olyan ruhát találjak, ami nyárias, de nem kirívó, és illik egy könyvtárba. Bánatomra csak olyan shortot találok, ami a combom minimális részét takarja el, s ez vonatkozott a nyári felsőimre is. Dallas éghajlata szubtrópusi, ezért még akkor is meleg van, amikor hidegnek kéne lennie. Éppen ezért a szekrényem nagyrészt nyári ruhákkal van tele. Nagy hőingadozás nincs, de sokszor van példa egy-egy záporra, esetleg pár tornádóra a nyár közepén. Meg aztán Rox-szal utána futni is kell mennünk, aminek egy cseppet sem örülök, de már megígértem neki, hogy elmegyek vele, akkor is, ha felgyulladva, esetleg elolvadva érek haza.

     Végül már magas ívből tojok arra, hogy ki mit gondol, ha meglát egy shortban; nyár van, nem fogok csizmában és nagykabátban ülni, az amúgy tök üres könyvtárban. Felkapok magamra egy fehér színűt, hozzá pedig egy spagettipántos, piros felsőt, amin van egy-két strasszkő. Lemegyek, felveszem a barna szandálomat, majd köszönök Nagyinak, aki még mindig a konyhában tevékenykedik. Láthatólag élvezi, hogy ilyen sok mindent kell sütni.

     – Megyek, Nagyi! Négyre itthon leszek! – intek neki, mire felnéz a kavargatásból, és a tésztás fakanalával együtt visszainteget. Nyers tészta loccsan mindenfelé, de láthatóan nem érdekli, mert folytatja tovább a sütést.

     Jobbnak látom, ha máris indulok. Felkapom a táskámat, és kimegyek a forró levegőre.

     Az utca teljesen kihalt; gondolom, mindenki jobbnak látta, ha ma inkább bent marad a hűs házban. A házak előtti fű már foltokban kezd sárgulni, de láthatólag még ez sem hat meg senkit, és eszükben sincs kimenni naplemente után meglocsolni. Az autók vagy egy hatalmas fa alatt parkolnak a garázs bejárata előtt, vagy bent állnak a garázsban. Halk gyermeki kacaj csendül egyszer-kétszer, biztosan a medencében hűsítik magukat, napernyővel a fejük felett. A parkban - ami nem messze van tőlünk - látni lehet pár kisfiút, amint vagy egy labdát rugdosnak, vagy egymásnak dobálják azt.

     Az öt utcával odébb lévő könyvtár parkolója üres, csupán egy bicikli van a tárolóban. A helyiségből kilép, egy fekete, felkontyolt hajú, középkorú nő, Clara. Épp bezárná a könyvtár ajtaját, amikor odakiáltok neki:

     – Ne zárd be, itt vagyok! – Kiáltásom után intek párat a felém néző nőnek.

Morog valamit a bajsza alatt, majd sietősen odamegy a biciklijéhez. Bemegyek a hatalmas, polcokkal teli terembe, és beszívom a könyvek ismerős illatát.

     Ledobom a táskámat az asztalra, majd elfoglalom a helyemet egy számítógép előtti széken. Két percig csak ülök, és várom, amíg a légkondi megteszi a hatását.

     A csendet csak a falon kattogó óra hangja töri meg, ami 13 óra 07 percet mutat. Amíg Aaron meg nem érkezik, odamegyek a ma érkezett könyvek polcához és találomra leemelek egyet. Ránézek a borítóra, majd mikor rápillantok, elfintorodom. Anna és a francia csók. Fogadni mernék, hogy valami nyálas, cukros, habcsókkal állok szemben, amiben tuti, hogy a két főszereplő a könyv feléig fog nyűglődni, míg végül összejönnek. Mindegy, még mindig jobb, mint a Twilight.

       A bejárat feletti csengő megszólal, mire ijedtemben összerezzenek, s csak ezután fordulok oda. Aaron leveszi a napszemüvegét, és a pólójára akasztja.

     – Jöttem, ahogy tudtam. Mi olyan fontos? – Leül az egyik babzsákfotelbe, amiben a kisgyerekek szoktak időzni. Lekap a mögötte lévő polcról egy Micimackó-könyvet, majd vállat vonva lapozgatni kezdi.

– Hatalmas szarban vagyok, Aaron – sóhajtok egy hatalmasat, hogy ő is megérezze, mennyire komoly a helyzet.

     Ez hatott, mert leteszi a könyvet, összekulcsolja a kezeit, és az állát rátámasztva teljes figyelmet szentel rám.

Visszaülök a könyvvel együtt a székembe, a lábamat pedig felteszem az asztalra.

– Hatalmasabb szarban, mint amikor két hónapja Taylor elhívott randizni? – kérdezi.

– Igen. Sokkal, sokkal. De ne akadj ki! – Fölösleges volt ezt mondanom; ezek után, naná, hogy ki fog akadni.

– Mit műveltél, Wilcat? – dörzsöli meg az arcát. Az utolsó szót dörmögve ejti ki. Azért ennyire nem szoktam kiakasztó lenni!

– Ismered a húgomat. Tudod, Violet. Kábé 162 centi, emo, erősen sminkeli magát, egyszer kivágták a gimiből, piál. Na, Nagyi és Nagyapi kitalálta, hogy elküldjék a húgomat a nyáron egy bentlakásos suliba. – Igazából csak húzni szerettem volna az időt, hogy minél jobban felkészüljek.

     Kár volt már most a legrosszabban felvázolnom a húgomat, de inkább őt szapulom, mert azt remélem, hogy ez engem fényesít. Elvégre, én a jó, szorgalmas, ámde nagyszájú lány vagyok a családban, már születésemtől kezdve.

     Violet is ilyen… volt, amíg át nem festette a haját platinaszőkére, majd lilára, pinkre, végül pedig visszatért a jól bevált barnához, frufrut vágatott magának, és emo lett. Mindezt három hónap alatt. A többi pedig még mindig ugyanaz, amit az imént felvázoltam Aaronnak. A húgom csak annyiban hasonlít rám, hogy nagyszájú. És lány.

– Végre egy jó ötlet – csillannak fel a szemei. Igen, kétségtelen; Violet örülhet, hogy engem kapott testvérnek, nem pedig Aaront, mert már biztosan a kocsiban ülne, útban Oklahomába.  

– Tudom, te utálod a húgomat, de kérlek, ezek után se utáld meg jobban. Szóval, kitalálta, hogy legyek terhes Matt Blackwelltől. – Felnevetek, és várom, hogy Aaron is csatlakozzon.

     Mikor ez nem történik meg, kissé hülyén hangzik az ideges kacarászásom, ezért gyorsan abbahagyom. Aaron fejében dolgoznak azok a bizonyos kerekek, és teljesen elkomorul a tekintete.

– Belementél, igaz? Te teljesen hülye vagy.

– Most miért? A húgom találta ki, nem én – védekezek az állítása ellen.

– Az lehet, de a húgod tizennégy éves, te pedig tizenkilenc. Lehetett volna több eszed – csóválja a fejét. Úgy érzem magamat, mintha az apukám szidott volna le, mert valami rossz dolgot csináltam.

     Lesütöm a tekintetemet, és az ujjaimmal kezdek babrálni. Tudom, hogy igaza van, de most mit csinálhatnék? Ha neki lenne egy húga, szerintem ő is megtette volna. Vagy nem; attól függ, hogy mennyire jó a viszonyuk.

– A nagyszüleid mit szóltak? – kérdezi, mire félénken felpillantok.

– Hát… örültek. Azt hiszem. Mármint nem akadtak ki, de nem ugráltak az örömtől – Ugyan, a Nagyapám hozta a laza, megszokott, perverz formáját, Nagyi pedig azonnal támogatni kezdett, mert mindig azt csinálja.

     Aaron felhorkant, majd ismét levesz a polcról egy könyvet, és fellapozza.

– Roxanne tudja? – Tekintete jobbról-balra csak úgy ugrál a sorok között.

     Megrázom a fejemet.

– Majd neki is elmesélem futás közben. Haragszol? 

Hangosan kifújja a levegőt, visszateszi a könyvet, aztán rövid hezitálás után megvakarja a tarkóját.

– A húgodat meg tudnám ölni. Ahogy téged is. De, figyelj, én csak féltelek téged ettől a seggfejtől. – Blackwell gondolatára elhúzza a száját, és elkomorul az arca. Miért van egy olyan érzésem, hogy Aaron most még jobban utálja Blackwellt, mint eddig?

– Hát, ha továbbra is segíteni akarsz, akkor szoríts, hogy túléljem a ma estét.

– Miért, mi lesz ma este? – elkerekedett szemekkel néz rám, előre rosszat sejtve.

– Jön vacsorára – forgatom a szememet.

     Aaron csettint egyet a nyelvével, és ismét lekap egy könyvet a mellette lévő könyvespolcról. Kinyitja, és egyik lapról a másikra „olvasgatja”.

– Igen, tudom, baromság, de Nagyi ragaszkodik hozzá – teszem fel ismét védekezően a kezeimet. Még a szememet is forgatom, amit csak akkor teszek, ha valami nem tetszik.

– Várj, egyáltalán mit szólt mindehhez Matt? – felnéz; fürkészve lesi a reakciómat.

     Még mindig ökölbe szorul a kezem, ha a megjegyzésére gondolok.

– Azt hitte, hogy le akarok vele feküdni. – Felállok, és a víztartályhoz megyek. Fogok egy műanyagpoharat, és miközben Aaron gúnyos nevetését hallgatom, teletöltöm hideg vízzel. A  hőmérséklet mintha megugrott volna legalább tíz fokkal.

– Ezen most miért lepődök meg? Fekete Pokolról beszélünk. – A becenevét szinte köpi, mintha valami káromkodás lenne.

     Nagyot kortyolok a vízből.

– Ne hívd így! Hülyén hangzik.

– És persze azon sem lepődök meg – folytatja rám se figyelve –, hogy belement ebbe.

– Na, azon én meglepődtem. Matt Blackwell segít nekem? Ki gondolta volna? – kérdezem ironikusan.

     Aaron óvatosan végigsimít a felzselézett, barna haján.

– Viszont azon már meglepődök – nevet fel –, hogy mindezt ingyen teszi. – Kék szemeit összehúzza, és úgy méreget.

     Várjunk, ezt meg hogy…? Legelőször szóhoz sem jutok, majd amikor a fejemet elöntik a rondábbnál rondább kifejezések áradata - ami mind szinonimája a melegebb éghajlatnak -, kontrollálnom kell magamat, hogy nehogy véletlenül kicsússzon egy. 

– Képzeld el – szűröm a fogaim közt –, nem ingyen teszi. Azt a csodálatos ajánlatot kötöttük, hogy mindennap találkozunk.

     Aaron felvonja a szemöldökét, majd megvonja a vállát.

– Ennek örülök.

     Valóban azt feltételezte, hogy tényleg, mármint komolyan lefekszem Blackwellel? Hát már mindenki ribancnak tart? Összegyűröm a műanyagpoharat, és a mellkasának dobom. A szememet égetik a könnyek, a pulzusom pedig az iménti sokktól megduplázódva lüktet az ereimben.

– Jól van, na – enyhül meg az arca. – Tudod, hogy nem úgy értettem. Csak féltelek, Lex. – Magához int, én pedig nagy léptekkel előtte termek, és lehuppanok a babzsák maradék részére.

     Átöleli a vállamat, és megpaskolja a karomat. Még egy puszit is nyom a hajamba, amitől mosolyogni kezdek, és én is átölelem.

– Akkor szurkolsz ma este? – pislogok ártatlanul.

– Naná. De ha megbánt, hívj fel, és átmegyek. Csinálunk popcornt, berakunk valami romantikus filmet, és ha nagyon szeretnéd, csinálok neked valami szép pedikűrt.

     Elvigyorodok az ajánlaton.

– Szavadon foglak, még ha nem bánt meg, akkor is. Bár, kilencvenkilenc százalék, hogy megbánt. Szóval készítheted a popcornt és a filmet.

***

     A munkaidő lejártával elköszönök Aarontől, és üzenek Roxnak, hogy jöjjön a megszokott helyre. A park nyugati oldalán van egy pad, amibe Roxszal régen belevéstük a nevünket. A mai napig nem tudjuk, hogy miért azt a padot választottuk, mindenesetre örülök neki, mert javarészt eltakarják a fák, és nem tűz rá a nap. A Harry Moss Park minden évszakban tökéletesnek bizonyul. Mire körbejárjuk, kell fél óra, vagy még annál is több, ezért ha Roxszal körbefutjuk, nagy a valószínűsége, hogy utána lelocsoljuk egymást a kisebb patakban csordogáló vízzel. Mióta ideköltöztem majdnem minden hónapban egyszer-kétszer eljártunk futni, és majdnem minden nap körbesétáltuk a parkot. Szinte már úgy ismerem, mint a tenyeremet.

     Odaérve egy kisebb csapat fogad a padtól nem messze, ami tizennégy-tizenöt éves fiúkból áll. Egymás lökdösve próbálják a bőrlabdát elvenni egymástól, és kicselezni a többieket. Az árnyékból figyelem, ahogy szitkozódva kiabálnak egymással, egyik kezükkel hárítják a lökéseket, a másikkal pedig egyensúlyozva próbálják magukat megtartani.

     – Be ne pasizz nekem, míg nem vagyok itt! – nevet Roxanne a hátam mögül. Megfordulva visszamosolygok, és végignézek a ruháján. Nyárias sportfelszerelés van rajta, azaz egy rövid short és egy sportmelltartó. Szőke haját felkötötte, de még így is izzadságcseppek csillognak az arcán. Jobb kezében egy termoszüveget tart, amit most fel is emel, és nagyot kortyol belőle. Menet közben leül mellém, és törökülésbe húzza a lábát.

– Esélyem sincs, mert mindenhol ott vagy – legyintek. Bólint, mint aki tisztában van ezzel. Egy gyors mozdulattal letörli a homlokát, és ő is a focizó fiúkat kezdi el bámulni. Egy pillanatig fontolóra veszem, hogy ma nem közlök semmit sem Roxszal, aztán gondolatban felpofozom magamat, és elvetem az ötletet.

     Megköszörülöm a torkomat.

– Igazából mondanom kell valamit. – Tétova hangomtól felém fordul, és tengerkék szemével fürkészni kezdi az arcomat. Zavarba ejtő a pillantása.

     Ebben a pillanatban felénk gurul egy labda, és éppen Rox lába előtt áll meg. Lenéz egy pillanatra, majd ismét rám szegezi tekintetét, várva a folytatást.

– Rúgd már vissza! – szól az egyik fiú. A csapat selyemfiú széttárt karokkal várja a labdát; szemlátomást egyik sem veszi a fáradságot, hogy érte jöjjön.

– Majd te idejössz érte! – válaszolja Rox.

     Nem zavartatja magát, teljesen nyugodtan ül továbbra is, de a tekintete egyre sürgetőbb.

– Hülye liba – hallatszik egy morgás a selyemfiú felől. Vékony felsőtestén nem visel pólót, látni lehet, hogy egyetlenegy kockája, vagy kidagadó izma sincs. Meg merem kockáztatni, hogy én izmosabb vagyok.

     Mielőtt odaért volna hozzánk, Rox felpattan. Automatikusan a csuklójára fonom a kezemet, s próbálom visszarángatni a padra. Idegesen lerázza rólam a kezét, majd a mellkasa elé fonja. Enyhén befeszíti, aminek következtében az egész felsőtestén láthatóvá válnak kidolgozott részei. Velük ellentétben a legjobb barátnőm kifejezetten jó kondiban van.

     A felénk közeledő fiú megtorpan, idegesen simít végig barna haján. A társai mögötte türelmetlenül sürgetik.

– Szeretnéd, hogy felpofozzalak? – Roxanne hangja határozott, mindenki megnémul tőle, csak a madarak elég bátrak, hogy tovább csicseregjenek.

     A fiú pár másodpercnyi tétovázás után sietve megrázza a fejét.

– Akkor húzz a picsába! – parancsolja barátnőm, hátrál egy lépést, majd teljes erejével belerúg a fekete-fehér labdába. A labda hangos csattanással repül métereket tőlünk, sokkal messzebbre, mint mi vagyunk.

     Mindenki egy emberként néz az eltűnő labda után. Az előttünk megtorpant fiú morog valami érthetetlen dolgot, s kipirult arccal hátat fordítva elkocog.

     Tátott szájjal nézek Roxanne-ra, aki az előbbi mérges arcát hirtelen átváltja kíváncsivá. Visszaül mellém, meghúzza szoros copfját, és hatalmas szemekkel figyeli az arcom.

– Mit szeretnél mondani? – rángat vissza a valóságba. Megrázom a fejem, igyekszem félretenni az előbbi incidenst, hogy végre elmondhassak neki mindent.

     A hónapok alatt még mindig nem voltam benne biztos, hány oldala is van a barátnőmnek. Kiszámíthatatlan a viselkedése, és úgy cserélgeti az arcát, mint más a ruháit.

     Megköszörülöm a torkomat, azután idegesen babrálni kezdek a körmeimmel.

– Tudod ki az a Matt Blackwell, igaz? – Bólint, várja a folytatást. – És tudod, ki az a Violet Wilcat, igaz?

– Jézusom – szakít félbe – Mit művelt már megint az a lány? – Előre rosszat sejtve nagyot sóhajt.

– Összehozott Blackwellel – motyogom.

     Roxanne pupillája kitágul, szája egy kerek „o”-t formáz.

– Össze… Mi? Összehozott? Jártok Blackwellel?

– Nem, nem, nem, nem! – Tiltakozva rázom a fejem. – Annál rosszabb. Nagyiék Oklahomába akarják küldeni, mire ő bepánikolt, és mondta, hogy legyek álterhes. Blackwelltől – elhúzom a számat; tovább tördelem az ujjaimat.

– Mi van?! – húzódik hátra, s úgy méreget, mintha megőrültem volna.

     Készségesen elmesélem neki az elejétől kezdve az egészet, egy részt sem hagyok ki. Ahogy sejtettem; amikor a „blackwelles” részhez érek, halkan kuncog magában, a végére pedig hangosan hahotázik. Mikor Aaron beszólásához érek, hangosan elküldi őt a búbánatba, és esküdözik, hogy megfojtja a saját hajzseléjében.

     A történetem végére érve nagyot bokszol a karomba, ezzel „támogatva” a továbbiakban. Fájdalmasan megdörzsölöm az ütés helyét, mire bocsánatkérően rám mosolyog. Hangosan dobbantva felkel a padról, és helyben kezd futni egy darabig.

  – Emeld fel a segged, Wilcat, nem érünk rá egész nap! – parancsolja szigorúan. Említettem már, mennyire kiszámíthatatlan a barátnőm?

     Kérésének eleget téve felállok, aztán próbálom utánozni a nyújtógyakorlatait. Ebből az sül ki, hogy már az első guggolásnál hangosan roppan a térdem, az oldalazó ugrálásnál pedig sikeresen elbotlok a saját lábamban, és elterülök a földön. Nem, alapjában véve nem vagyok szerencsétlen, csak egy lusta dög.

     Minden tiltakozásom ellenére kocogni kezdünk a tűző napon. A szemembe több verejték folyik, mint könny, a látásom homályossá válik. Az oldalamba egyre nagyobb szúrás hatol, a tüdőm pedig negyed óra múlva görcsösen rángatózni kezd. A fejem belülről próbál szétrobbanni, a kisagyam gyorsabban lüktet, mint a szívem. A hajam felgyulladni készül a melegtől. A végén egybefolyik minden, torkomon hangos sipákolások törnek elő, minden porcikám vízért könyörög, lábaimat pedig öntudatlanul pakolom egymás után.

     Az elmém feladja a szolgálatot, a térdem összecsuklik, és levágódom a fűbe. Öt másodpercnyi ülés után négykézláb kúszok a legközelebbi fához. Vizet!

     Roxanne mellettem lehajol, megfogja a térdét, majd helyet foglal mellettem. Bezzeg ő nem sipákol ennyire!

     Odanyújtja az üvegét, én pedig sietősen kapok érte. Lüktető fejemet hátrahajtva mohón inni kezdem a jéghideg folyadékot. Szilánkok szúrják a nyelőcsövemet, de nem érdekel.

– Elég ennyi, nem szabad ilyenkor sokat inni – veszi el tőlem az innivalót két korty után.

     Bólintok, mert tudom, hogy igaza van. Nekidöntöm a fának a fejemet és várom, hogy abbamaradjon a lüktetése.

– Soha többet nem jövök futni – lihegem.

– Akkor más feszültséglevezetőt kell kitalálnunk – mosolyog.

     Kérdő tekintetemre csak még szélesebben kezd el mosolyogni.

– Ezt hogy érted?

– Mattet kibírni nem lesz egyszerű feladat – vonja meg a vállát, majd feláll, leporolja magát, és a karomnál fogva felhúz a földről. – Mindenesetre, majd hívj meg a keresztelőre.

     Grimaszolva rácsapok a karjára, mire mindkettőnkből kitör a nevetés.

A következő fejezetben végig szerepelni fog Matt. Várjátok már?
Hogy tetszik az új fejléc?