6. fejezet

Sziasztok! Megérkeztem a Matt-Nagyapa fejezettel, remélem, tetszeni fog nektek. Létrehoztam a Facebook csoportot, ahol idézeteket meg minden egyebet fogok megosztani az új fejezetekből. Mindenkinek kellemes olvasást, és várom a véleményeket! :) Egyébként több, mint 70 olvasóm van, aminek rettenetesen örülök, köszönöm!

FACEBOOK CSOPORT

6.

„Perverznek lenni éppen annyira normális, mint katolikusnak, vegetáriánusnak vagy mondjuk patikusnak.”

Cserna-Szabó András

Vacsora előtt fél órával elkezdek pánikolni. Blackwell még mindig nincs itt, Nagyi pedig hamarosan befejezi a terítést. Engem és Violetet felküldött átöltözni, mire a húgom egy puszit nyomott (!) Nagyi arcára, karon ragadott, és felvonszolt az emeletre.

     Ez egyszer jól tette. Kapásból vissza akartam kérdezni, hogy ugyan, miért öltöznék át? Blackwell kedvéért? Felejtős…

     Most viszont itt állok a szekrényem előtt, és komoly bajban vagyok. Egyáltalán, mit vegyek fel? Csak nem húzhatok fel egy ünnepi ebédekre szánt ruhát. Annyit azért nem ér ez az egész, különben sem ünneplünk semmit. A délutáni ruhámat már akkor lecseréltem egy négy számmal nagyobb pólóra, amikor Roxszal hazaértünk. Ciki lenne ebben vacsorázni? Igen, kifejezetten csöves hatást érnék el vele.

     Ha viszont egy lenge strandruhát vennék fel, ami leér a combomig, mindenki azt hinné, hogy ízlésficamom van.

     – Készen vagy? – nyit be Violet. Naná, hogy még ő is jobban néz ki nálam. A-vonalú narancssárga ruhája szinte tökéletesen kiemeli karcsú alakját, a lófarokba kötött barna haja pedig még hangsúlyosabbá teszi elegáns sminkjét. Biztosra veszem, hogy szempillaspirálon és alapozón kívül nem használt semmit, mégis ad valami pluszt az egész kinézetének. Visszafogott, nyári és egyáltalán nem violettes.

– Rajtad tényleg ilyen ruha van? – ráncolom össze a szemöldököm.

– Igen – vág furcsa arcot. – Azért mégiscsak lány vagyok. Értek a divathoz.

     Ezt nem gondoltam volna.

– Na, várj. Ki vagy te, és hol van a talpig fekete, füstös szemű, emo húgom? – hökkenek meg.

     Nem ér, hogy a tizennégy éves húgom jobban ért a divathoz, mint én, akinek elvileg Rox a legjobb barátnője.

     Violet szerényen elmosolyodik egy pillanatra.

– Vége az emonak. Bár, azért szívesebben lennék most feketében – fintorog. Bejön a szobámba, kitárja a szekrényemet, aztán dúdolva felveszi az első ruhát, ami éppenséggel egy szürke póló. Pár másodpercig nézegeti, majd a válla fölött hátradobja. Így tesz a többi ruhámmal is, konkrétan úgy dobálja őket, mintha cukrot osztogatna.

     – Hé, hé! – termek mellette egy szempillantás alatt. – Nem egy amerikai filmben vagyunk, ahol a ruhákat csak úgy kidobálhatod a szekrényemből! Felejtsd el, hogy összepakolok utánad!

– Csillapodj már le! – Ismét áthajít egy pólót a válla fölött. – Ezeket akár ki is dobhatod. Elavultak.

– Mióta értesz te a divathoz? Felejtsd el, hogy kidobálom a ruháimat! – Látva, hogy a húgom tojik arra, amit mondtam, sóhajtva szedegetni kezdem a szétdobált cuccokat.

     Szétnyitom az összehajtott londonos pólómat, amit Aarontól kaptam a születésnapomra.

– Már megbocsáss, de ez mióta elavult?! – fordulok a húgom felé.

     Egy pillanatra abbahagyja a dobálást, hátranéz, megnézi a ruhadarabot, majd megvonja a vállát.

– Minden második embernek ilyen pólója van. Tömeg. Ráadásul London ugyanolyan város, mint Dallas. Csak ott a sarkokon nem kurvák, hanem telefonfülkék vannak. – Mielőtt rászólnék, hogy ne káromkodjon, diadalmasan felkiált. – Itt is van! Ez tökéletes lesz.

     Kíváncsian ránézek a kezében tartott ruhára. Egy türkiz, spagettipántos ruha, ami a térdemig ér. Vonakodva ugyan, de elveszem a kezében tartott szettet. A húgomat hátra hagyva bemasírozok a fürdőbe, és magamra kapom a ruhát. Pont jó rám, sőt, a hasamnál lévő öv enyhén szorít is. A hossza viszont túl rövid.

     Jaj, Wilcat, Blackwell már látta a lábaidat. Például, amikor shortban mentél át hozzá…

Egy pillanatra elborzadom attól a gondolattól, hogy Blackwell elszólja magát a nagyszüleim előtt. Azt hiszem, akkor kitörne a harmadik világháború. Na, nem Nagyi és köztem. Köztem és Blackwell között. Természetesen én nyernék, ez nem is kérdés.

     Miután végigmustráltam a ruhámat, valami okból kifolyólag ránéztem a fejemre… Bár ne tettem volna! A hajamra ráfért volna egy alapos hajmosás, mert a szép ruha mellett így eléggé igénytelennek tűnök. Őszintén, nyáron ki foglalkozik annyit magával? Örülök, hogy nem kell kimozdulnom a szobám négy fala közül. Ilyenkor alap a zsíros haj, zsíros bőr, mindenféle nasi zabálása, sorozatmaraton és egyéb nyári otthoni tevékenység.

     Így aztán egy vállvonás kíséretében kontyba kötöm a hajamat, az arcomat pedig mattosítom egy púderrel. A mitesszerek kezdenek tömeges gyűléseket tartani az orromon, aminek egy cseppet sem örülök. Az én bőröm egyébként is rafinált, mert év közben semmi baj vele, csak nyáron. Komolyan, lassan kezdek kilépni a tinédzser éveimből, ideje lenne a bőrömnek is regenerálódnia és normális típust felölteni. Ilyenkor rosszabb, mint Violeté, akinek aztán kenyérre lehetne kenni az arcán lévő zsírt, a pattanásai pedig nagyobbak egy vulkánnál. Egyszer emiatt „ragyának” hívta az egyik osztálytársa, akinek másnapra tincsek hiányoztak a hajából.

     – Készen vagy? – kopog kettőt az ajtómon.

– Készen – morgom. Violet nem szól egy szót sem, amikor meglát, unott arccal lépdel előttem.

– Várj. Mezítláb vagyok – torpanok meg.

– És? Én is. Nem megyünk sehova – von vállat.

     Pár másodperc tétovázás után magamban igazat adok neki. Ha esetleg kimennék az utcára, úgyis szandált húznék fel.

     Az ebédlőben Nagyi a különböző méretű tálakat rakosgat az asztalra, amik gőzölögnek a forró ételektől. Automatikusan a faliórára nézek; három perc múlva hat.

     Nagyapa már a megrakott tányérja felett morog jóízűen. Jellemző.

– George, várd meg a többieket! – szól rá Nagyi.

– Mrg – hallatszik az egyértelmű válasz. Nagyapa nem a türelméről híres. Vagyis, türelmes… csak akkor nem, ha az evésről van szó.

     Két hónappal ezelőtt hivatalosan voltunk Nagyi barátnőjének a születésnapjára. A család erősen vallásos, akik minden étkezés előtt összekulcsolt kezekkel elmondanak egy imát. Nos, Nagyapa szerintem tisztában sincs az „imádkozás” fogalmával, ezért nemes egyszerűséggel kanalazni kezdte a levesét. Nem, kicsit sem volt égő.

     – Mikor érkezik Matt? – kérdezi Nagyi.

– Bármelyik pillanatban itt lehet. – Magamban hozzáteszem a „remélem” szót is.

     Egy perc múlva hat. Gondolhattam volna, hogy ez az egoista, nagyképű, seggfej Blackwell arra nem képes, hogy idetolja a hatalmas arcát fél órára. Fél órára! Olyan nagy kérés ez? Csak találkozzak vele! Két akkora pofont lekeverek neki, hogy…

     – Lexie, menj, nyisd már ki az ajtót! – lök meg enyhén Nagyi.

     Feleszmélek a bambulásomból, és kiengedem az időközben ökölbe szorított kezeimet. Újabb csengetés hallatszik, mire összeszedve magamat, odamegyek.

     Magam sem tudom, miért, de mielőtt kinyitnám a bejárati ajtót, nagyot sóhajtok és jókora mosolyt erőltetek az arcomra. Fontos a hitelesség. Szélesre tárom az ajtót és szembe találom magamat Blackwellel, aki láthatólag nem foglalkozott sokat a külsejével; ugyanabban a térdgatyában van, mint délelőtt, a különbség csak annyi, hogy most egy fehér inggel viseli ezt. A haja kesze-kuszán lóg a homlokába, kék szemei pedig felcsillannak, amikor végignéz rajtam. Biztosra veszem, hogy csupasz lábaimon kezd el szélesen vigyorogni, engem pedig egy hajszál választ el, hogy letöröljem azt. Mióta szeretek verekedni?

     – Alexandra – szólít a teljes nevemen felvont szemöldökkel. A kezében tartott bonbonnal együtt bejön az ajtón, mielőtt bármit is szólhattam volna. Mellém érve egész közel hajol, olyannyira, hogy megérzem arcszesze és dezodorja keverékét. Derékból hátrálok, és már emelném a kezemet, hogy felpofozzam, amikor megértem, hogy puszit szeretne adni. Sietve cuppanós hangot adok ki, mint aki viszonozza a gesztust.

     – Matthew – bólintok köszönésképp, amikor elhúzódik tőlem. Mattnek nem tetszik a megszólítás; kék szemeit résnyire összehúzza, száját pedig összepréseli.

– Matt! Kerülj beljebb! – hallatszik mögülem Nagyi rokonszenves hangja. Mielőtt megfordulnék, magamra öltöm azt a hamis vigyort, amivel Mattet is megajándékoztam.

– Jó estét! – Megindul Matt Nagyi felé, viszont mellettem még halkan odasúgja: – Ne hívj így!

     A hamis vigyor már-már ördöginek mondható, amit Violet is észrevesz; diszkrét köhécseléssel próbál jelezni, hogy viselkedjek. Megvonom a vállamat, és helyet foglalok Nagyapa mellett, akinek a tányérján már jócskán elfogytak a nemrég kimert dolgok.

– Köszönöm a meghívást – Matt átadja a bonbonos dobozt Nagyinak, aki széles vigyorral megnézi  a dobozt mielőtt megköszöni Mattnek az ajándékot. – Ne haragudj, hogy neked nem hozta semmit. Remélem, te is szereted a bonbont – fordul a húgom felé, aki épp a vizét kortyolgatja.

     Barna szemeit megforgatja, és megrázza a fejét.

– Utálom a bonbont – motyogja. Mielőtt gondolkodnék, lejjebb csúszok a székemen, és meglendítem a lábamat, ami Violet sípcsontját találja el. A húgom kissé előregörnyed, eltátja száját csodálkozásában, a poharából pedig kilöttyen a víz.

     Mérges pillantást küld felém, de nem kérdezi meg, hogy miért tettem. Reméltem is, hogy nem kell neki elmagyaráznom; az alkunk szerint ő megváltozik, én hazudok. Egyáltalán nem korrekt, de legalább annyit megtehetne a változás kedvéért, hogy kedvese viselkedik mindenkivel.

     – Úgy értem ezt a fajtát nem szeretem, de köszönjük, hogy gondoltál ránk – villant egy keserű mosolyt, miután észhez tér a fájdalomtól.

     Senki nem vett észre semmit az előbb történtekből, így Nagyi mosolyogva helyet kínál Mattnek. Pontosabban a mellettem lévő székre mutat, ő maga pedig helyet foglal velem szembe, Violet mellé, hogy a fiúnak esélye se legyen máshová ülnie. Matt mellém telepszik, karjait hanyagul az asztalon pihenteti.

     A beállt csendet Nagyi töri meg.

– És mondd csak… sportolsz valamit? – Kezeire támaszkodik, és fürkésző tekintettel figyeli Mattet

– Az amerikai futballcsapatban játszom – vonja meg a vállát. Látszik rajta, hogy előre felkészült már a kérdezősködésre. Nagyi nem is haboz tovább; ismét feltesz neki egy újabb kérdést.

– Milyen posztban? Vagy mit lehet tudni a csapatodról? Nem nagyon értek én ehhez a sportághoz – nevet fel.

     Violet tátog valamit, közben pedig a szemeit forgatja. Meg mernék esküdni rá, hogy magában hozzátette, hogy Nagymama nem csak a focihoz nem ért, hanem a többi sportághoz sem. Pusztán csak udvariasságból érdeklődik.

– MLB vagyok, és a Blackhell egy defense csapat.

– MLB? Matthew Lúzer Blackwell? – kérdezi Violet, miközben felszeleteli a saját tányérján lévő húst. A beszólásán halkan felnevetek, sőt, még Nagyi szája is felfelé kunkorodik.

     Matt vigyorogva csóválja a fejét, láthatóan ő sem vette sértésnek a húgom kérdését.

– Nem. Middle linebacker. Az a feladatom, hogy megállítsam a belső futásokat, illetve passznál emberfogás, vagy zónázás. Bonyolult dolog ez, nehéz megjegyezni, hogy kinek mi a posztja. Ha pedig esetleg offenseként kell játszania a csapatnak, akkor quarterback, vagyis irányító vagyok. De tekintve, hogy a sulinak csak két csapata van, és legtöbbször egymás ellen szokunk játszani, erre elég ritkán kerül sor.

     Nem bírom megállni, hogy fel ne tegyem az szarkasztikus kérdést: – Ki gondolta volna?

Violet épp a vizét kortyolgatja, de abban a pillanatban rátör a nevetés, amikor meghallja a gúnyos kérdésemet, ennek következtében pedig előregörnyedve próbálja felköhögni a félrenyelt vizet. Pechére az egész tányérja és a rajta levő ételek mind vízben ázottak lesznek. Nagyi mérges pillantást lövell felém, Violetet pedig kétszer hátba vágja, hogy meg ne fulladjon.

     – Hol a söröm? Rose, kínáld meg a vendégünket is sörrel! – dörmögi Nagyapa, miután sikeresen befejezte a vacsorát. Említettem már, hogy Nagyapa nem a türelméről híres?

– Jaj, persze, ne haragudjatok. Matt, kérsz te is? – Nagyi feláll az asztaltól, és a hűtő felé veszi az irányt.

– Persze.

– Nekem is jöhet! – helyeselek Mattel. Nem is sejtem, hogy mekkora baromságot mondtam az imént.

– Sajnálom Lexie, de nincs alkoholmentes – néz rám bocsánatkérően Nagyi, kivesz a hűtőből két doboz sört, visszacsukja, majd kiszolgálja a fiúkat. Egy pillanatig értetlenül bámulok mindenkire, de még mielőtt felháborodnék, Nagyapa az orrom alá dugja a fémdobozt.

– Igyál csak, a gyerek majd maximum megfordul örömében – kacsint.

     Szégyenlősen lesütöm a szemem, amikor rájövök, hogy Nagyi, miért mondta az előbb, hogy nincs alkoholmentes sör itthon. Ellenállok a késztetésnek, s nemlegesen megrázom a fejemet. Hé, nem az én hibám, hogy Nagyapa rászoktatott a sörre!

     – Nem ihat az én drágaságom. Igaz, marcipánvirág? – öleli át hatalmas karjával Matt a nyakamat, és egészen közel szorít magához. Ismét megcsap a dezodor illata, amit már korábban is éreztem. Diszkréten eltolom magamtól, majd megigazítom a hajamat.

     – Hát hogyne, gesztenyepürém – Fogalmam sincs, hogy honnan jött ez a becézés, mindenesetre Matt nem veszi zokon, sőt, kihívóan felvonja a szemöldökét.

– Akartam már kérdezni Matt… legalább az ágyban jó volt az unokám? – Nagyapa kortyol egyet az italából.

     A döbbent arcomat felváltja a szégyenkezés, és csak remélni merem, hogy nem vettem fel az asztalterítő vérvörös színét. Nem hiszem el, hogy Nagyapa megint ezt csinálja! Ha Aaron vagy Rox előtt mond ilyeneket, már akkor feszengeni kezdek, Matt előtt pedig egyenesen úgy érzem, hogy mentem el fogok süllyedni. Violet persze magában kuncog, és tovább turkálja a salátáját, közben pedig fél füllel hallgatja Nagyapát és Mattet. Nagyi láthatólag ugyanúgy érzi magát, mint én, de nem szól egy szót sem; gondolom, nem jut szóhoz a döbbenettől.

     – Ó, igen. Nagyszerű – vigyorog perverzen Matt, majd mint egy lift, emelgetni kezdi a szemöldökét. – Bár, hozzátenném, néha kicsi túl… vad.

     Meg mernék esküdni, hogy a szemem rángatózik, ugyanis Matt az arcomra nézve röhögni kezd. Még a számat is eltátom, hogy ilyet mer mondani a nagyszüleim előtt. Nem tudom eldönteni, hogy felpofozzam, felkössem egy faágra, vagy odadobjam a nem létező kutyám elé, aki addig cibálná, míg le nem esnek a golyói.

     – Meg persze olyan… macskás, nem igaz? – A húgom felé kapom a fejemet, aki ártatlanul lehajtja a fejét, és rázkódó vállal szurkálja a salátáját. Nem szólok egy szót sem, helyette inkább a mellettem ülő Mattre vetek egy gyilkos pillantást.

     Még mindig mosolyogva emeli meg a sörös dobozát, épp inni készül, ám a düh eluralkodik bennem, és meglököm a fémdoboz alját, még mielőtt kortyolna belőle. A sárga lötty kiömlik hófehér ingére, a sötét folt pedig egyre nagyobb lesz. Matt lepillant a felsőjére, majd hátraveti a fejét, és kitör belőle a nevetés. Mindenki vele nevet, még Nagyapa is. Csodálkozva nézek végig a nevető társaságon, ám tőlem csak egy ideges kacarászásra futja.

     – Szép volt, Vadmacska – Matt elismeréssel néz rám. Mintha még nem találkozott volna olyan lánnyal, aki nyakon önti sörrel. Bármennyire is dühös vagyok rá a beszólásai miatt, mosolyogva fogadom a bókot.

     – Lexie, lennél szíves viselkedni? Inkább kezdjetek neki a vacsorának! – korhol Nagyi mosolyogva, ami eléggé megdöbbent, főleg úgy, hogy nem is én vagyok a hibás. Az pedig még rátesz egy lapáttal, hogy teljesen elment az étvágyam ezektől a perverz poénoktól.

     – Nem vagyok… - Be sem fejezem a mondatot, Nagyi máris pakolja a salátát és a húst a tányéromra. Tudom, hogy felesleges lenne tiltakoznom, ezért szófogadóan nekilátok.

– Matt, nyugodtan használd ezt – adja neki az asztalra kikészített törlőrongyot. Matt leteszi a már elázott szalvétát, amivel eddig próbálta felitatni a sört magáról, s a kezébe veszi a törlőrongyot. Sebtén letörli az álláról csöpögő innivalót, a többivel nem foglalkozik. Megköszönve szed ő is a különböző fogásokból, majd amikor már azt hiszem, hogy végre valahára csendben töltjük az est hátralevő részt… akkor megszólal Nagyapa.

     – Mondd csak, azért sikerült minden akadályt kikerülnöd, igaz?

A számban megáll a falat, és próbálom megfejteni, hogy vajon ezzel most mire célzott.

– Természetesen. Sínen voltunk, igaz, Puszedlim? – lök meg Matt a vállával, afféle haveri stílusban.

– Még egy szó, és lekeverek egyet, Mézesmackó – szűröm ki a választ a fogaim közül.

– Vadmacska bevadult. Azt hiszem jobb, ha most megyek. Köszönöm a vacsorát, nagyon finom volt. – Áll fel hirtelen, mire automatikusan én is felállok.

     Végre valahára elmegy.

– Kikísérem – Meg sem várva Nagyi válaszát, vonszolni kezdem a karjánál fogva Mattet, nem törődve a mögöttünk hallatszó köszönésektől. Minél előbb az ajtó másik oldalán szeretném tudni Mattet, de előtte azonban van pár mondanivalóm a számára.

     Matt halkan kuncogva jön utánam, igaz, nem is akad más választása, tekintve, hogy én magam vonszolom. Amint kilépünk az udvarra, elengedem az ingjét, és szembefordulok vele:

     – Mondd, te teljesen megbuggyantál? Mit képzelsz magadról, hogy mersz ilyeneket mondani rólam? Nagyapától megszoktam, de ha te még egyszer így beszélsz velem a nagyszüleim előtt, letépem azt a nagy fejedet, felragasztom a hátsó feledre, és akkor már hivatalosan is egy hatalmas seggfej leszel! – hadarom dühösen. A monológom végére teljesen kifulladok, zihálva kapkodom a levegőt.

     Matt ismét felölti magára azt az idegesítő vigyort, majd egyre jobban közeledni kezd felém. Megcsap a sör enyhe illata, ami még a ruhájába ivódott, és az az ellenállhatatlan arcszesze, amit az érkezésekor is éreztem. Semmi sem tart vissza attól, hogy felpofozzam, ám mégis mozdulatlanul állok, még a lélegzetem is eláll. Mit művel velem?

     Azonban a várt csók elmarad; a fülemhez hajol, majd szórakozottan belesuttog:

– Holnap találkozunk, Vadmacska.

     Eltávolodik tőlem, a paprikavörös arcom láttán pedig ismét vigyorogni kezd. Meg sem várja a válaszom; ellép mellőlem, és ráérősen elmegy.

– Nem hinném! – kiáltok utána. Bárhogyan próbálom, ennél jobban nem tudok visszavágni.

     Matt megfordul, közben folyamatosan hátrafelé lépked. Egy pillanatig a szája elé teszi a mutatóujját, majd kacsint egyet és visszafordul. Tudom, hogy ezt most azért mutatta, mert egyezséget kötöttünk; titokban tartja Violet hazugságát, viszont cserébe mindennap találkoznom kell vele.

            Nézem a távolodó alakját, majd fejcsóválva visszamegyek a házba. 

Hogy tetszett ez a rész? :)