3. fejezet

Sziasztok!
Tudom, sokan el sem olvassák a saját kis "részemet", mindenesetre szeretnék köszönetet mondani annak a 38 embernek, aki feliratkozott a blogomra. Azoknak is köszönöm, akik kommentet írtak, pipáltak vagy hagytak egy üzenetet a chaten, higgyétek el, rengeteg energiát adott. Köszönöm Zsófinak, aki vette a fáradságot, elolvasta az első öt fejezetet (igen, ő előrébb jár), véleményt mondott róla, sőt (!) beleírt a FR nyári blogajánlójába. (Én. A Firerose oldalán. Nem, még mindig nem hiszem el... )
Köszönöm Stella Junipernek és Leah Hope Eastbrooknak, hogy segítik ellenőrizni a fejezeteimet.
Köszönöm azoknak is, akik díjakat küldenek nekem, tényleg nagyon örülök, hogy gondoltok  rám, azonban nem áll szándékomban részt venni egyiken sem. (Elnézést, sajnálom...)
Szóval ezer meg egy köszönet, amiért szeretitek a történetet, szavakkal nem tudom leírni, mennyire boldog vagyok. :)
De ennyi elég is lesz, még a végén megismeritek a vajszívű oldalamat. :D

3.

A kérdés, ami néha elbizonytalanít: én vagyok őrült, vagy mindenki más?

- Albert Einstein

     A tegnapi nap elfelejtettem említeni Nagyinak, hogy Matt nem csak egy nagyképű paraszt, hanem rettentően magabiztos. Amit meg is tudok érteni.

     Ki ne lenne magabiztos, ha minden lányt megkaphatna, és egy menő csapatban játszana, amit róla neveznének el? A tanárok kedvence, mindenki róla zeng ódákat, így aki esetleg a legelső nap nem ismeri Matt Blackwellt, biztos, hogy másnapra már tudni fogja, kiről van szó. Így történt velem is, mivel egy évvel fiatalabb vagyok Mattnél. Már a második nap tudtam a suliban, hogy Matt milyen eredményeket ért el, hol szokott ülni ebédeknél, hány barátja van, milyen zokni van rajta keddenként, és hány csajjal feküdt le eddig.

     Ő a falkavezér, mindenki mindent megtesz annak érdekében, hogy neki megfeleljen. De ez érdekes módon kölcsönös; Matt ugyanúgy mindent megtesz másoknak, akik egy kicsit is számítanak neki. Például, megengedte, hogy kéthetente tartsanak nála egy házibulit, most, hogy vége a sulinak. Igen, ez nem éppen olyan eget rengető dolog, de akkor is jó ötletnek tartják a többiek. Nem olyan, mint a lányoknál a méhkirálynő, akik mindenkit leszarnak és csak csatlósokat keresnek. Ez az egyetlen jó tulajdonsága Mattnek: hogy bár mindenki a kedvében akar járni, ő ezt nem használja ki, a barátai pedig nem egyenlők a csatlósaival. Inkább a testvéreivel.

     Az egészet reggelig nem újságoltam el se Aaronnek, se Roxnak. Az előbbinek, mert sóhajtva közölte volna velem, hogy fújjam le az egész ötletet, ne menjek Matthez, hagyjam abba az egészet, majd a húgom megjavul magától abban az iskolában. Talán, még egyet is értek vele, ha nem a húgomról lenne szó. Aaronnek meg van az a képessége, hogy nagyszerűen le tud beszélni másokat a hülyeségről.

     Na, Rox nem ilyen. Ő az a tipikus minden lében kanál lány. Szerintem maga kísért volna el Matthez, unszolt volna, hogy minél előbb mondjam el neki az „örömhírt”, sőt, megkockáztatom, hogy segített is volna ebben. Szeretem Roxot, de tipikusan hülye döntéseket hoz.

     Ezt nekem kell megoldanom, egyedül.

Egész éjszaka nem tudtam aludni, folyton csak arra gondoltam, hogy mitévő legyek. Meggondolatlanul mentem bele egy olyan dologba, amiből vagy nagyon nehezen, vagy semmiképp sem tudok kiszállni. Mégis, hogy a pokolba lehetne egy ilyen ügyet elintézni? Szívesen megnéznék egy amerikai filmet, ami erről szól, de szinte száz százalékban biztos vagyok benne, hogy ilyen film nincs.

     Az ágyamban fekve nézem a plafont, és miután már legalább ötször elpróbálom a legjobb monológomat, rájövök, hogy ez rosszabb, mint az előző négy.

     – Jó reggelt a világ legklasszabb nővérének – nyit be Violet, kezében egy tálcát egyensúlyoz, amit lerak elém. Az arca kifejezetten mosolygós, a szemei úgy csillognak, mint két gyémánt. – Nagyi küldi. Azt mondta, fontos, hogy sokat pihenj és egyél, de csak annyit, amennyi jólesik. – Tisztán látom egy pillanatra, ahogy egy fintorral próbálja palástolni a mosolygását. 

     Felülök, a hátam mögé igazítom a párnámat. Lenézek a vajjal megkent pirítósra és a pár szelet paradicsomra, amik a kenyér mellett sorakoznak.

– Nem tudom eldönteni, hogy most hálás legyek-e vagy mérges. Mindenesetre kösz; ha gondolod, hozhatsz egy kis csokit is. – Hátradőlök, kezembe veszem az első pirítóst, és egy jókora darabot harapok belőle.

     Violet összeráncolja a homlokát. A csillogás egy-két szóból eltűnik a szemeiből.

– Nem vagyok a csicskád! – szól dühösen. A mostani fintora most ténylegesen rosszindulatú.

– Ó, dehogynem. A csicskám leszel, méghozzá életed végéig! – vonok vállat, felveszek egy paradicsomdarabot, és azt is a számba tömöm.

– Szemét! – sziszegi halkan. – Ugye tudod, hogy meg kell hívnod Mattet vacsorára? – változik meg az arca egyik pillanatról a másikra, és kihívóan elmosolyodik, az egyik szemöldökét még fel is vonja.

     Torkomon akad a falat. Köhögök párat, mire újra le tudom nyelni a reggelit.

– Miért érzem úgy, hogy ezt voltaképp te élvezed? – Kutató tekintetem körbejárja arca minden szegletét. Violet megforgatja a szemeit, kezét pedig a magasba emeli.

– Ugyan már, Lexie! – legyint. – Tudom, hogy legbelül te is viccesnek találod az egész helyzetet.

     Vadul rázni kezdem a fejem.

– Tudod, mit érzek legbelül? Azt, hogy szívesen adnék neked egy taslit. Kettőt, ha jobban belegondolok. – Most rajtam a sor, hogy egy fintort formáljak az arcomon.

– Miért? – kérdezi döbbent hangon. Ártatlan pislogása tényleg arról árulkodik, hogy nem is sejti, vajon miért mondtam ezt az előbb.

– Vajon miért? Az első pofont azért kapnád, mert belerángattál ebbe az őrültségbe! Terhes? Én? Mondd, te teljesen normális vagy? A másodikat pedig azért, mert… Matt Blackwell? Elment a maradék eszed? Miért pont Pokol? Annyi fiú van… bárhol… muszáj volt pont Blackwellt? Ha már nem vagy teljesen normális, legalább félig legyél az! De Violet, komolyan, te nem hogy normálisnak, szerintem még hülyének is rossz lennél! – suttogom vöröslő fejjel. Legszívesebben mindezt ordítva mondtam volna, de féltem, hogy egyrészt Nagyiék meghallják, másrészt szerintem megtette a hatását; így is.

     Violet szégyenlősen lehajtja a fejét.

– Nyugi, nem kell majd megköszönnöd, ha a végén összejössz Mattel…

Pislogok párat, majd a megmaradt reggelit a tálcával együtt odébb dobom. Violet sejti, hogy mit akarok tenni, mert mielőtt felkelnék az ágyból, már a szobaajtóm előtt áll. Int egyet, mint akinek halaszthatatlan dolga akad, majd kimegy. Dühösen fújtatok egyet, hogy lenyugodjak, majd a szekrényemhez trappolok, és feltépem.

     Még ilyet! Mit képzel ez magáról? Elmehet a pokolba! Soha nem fogok neki semmiért köszönetet mondani, mert nincs miért! Örüljön, hogy mindezt megteszem. Más testvér már elkért volna minimum ötven dolcsit. Ötven dolcsit? Dehogy, inkább százat. Aztán, miután beszélt volna Blackwellel az illető, kért volna újabb ötven dolcsit.

     Az én húgom pedig nem hogy csendben tenné, amit mondok, még vissza is beszél. Az eszem megáll! Hálátlan kis…

–  Lexie, megetted a reggelidet?! – hallatszik Nagyi kiáltása. Ránézek Nagyi félig megevett reggelijére.

– Igen! – kiáltok vissza. Felveszem a tálcáról a megmaradt toast kenyeret, egy harapásra betömöm a számba, majd a paradicsomok után nyúlok. Pár rágás után lenyelem, pont végzek, mire Nagyi benyit.

– Nem vagy rosszul, kicsikém? – mosolyog szelíden. Kiveszi a tálcát a kezemből.

– Jól vagyok, Nagyi. – Hamis mosolyt varázsolok az arcomra, csak hogy még jobban meggyőzzem.

     Bólint, tekintete lenyugszik, és kimegy a szobámból.

Legszívesebben beleverném a szekrénybe a fejemet. Aztán a húgomét.

Ehelyett inkább magamban fortyogva veszek ki egy szürke pólót, farmershorttal, a hajamat pedig copfba fogom. Mily meglepő: ma is kánikula van. Felveszem a napszemüvegemet, és elteszem a zsebembe a telefonomat.

     Lemegyek a lépcsőn; a konyhából sercegések, pattogások hallatszódnak és mennyei illatok szűrődnek ki. Úgy tűnik, Nagyi készül a vacsorára.

     – Jó reggelt, Virágszál! – int Nagyapa. Kezében egy újságot tart, valószínűleg a tegnapi híreket olvassa.

– Öhm… Lexie vagyok, Nagyapa. Nem Violet – válaszolom.

     Nagyapa kinéz az újság mögül, tetőtől talpig végigmér, barna szemöldökét összevonja.

– Jó reggelt, Lexie. Hova mész a formás seggeddel?

     Nagyi egy pillanatra abbahagyja a kevergetést, és kinéz a konyhapult mögül.

– George! Légy szíves!

– Most mi van? Neked is ilyen formás segged volt, Rose… pár éve. Pár évtizede – nevet fel. 

– Ez most… ez… sok volt – hunyom le a szemeimet és mosolyogva ingatni kezdem a fejemet. Nagyapa és a perverzség. Egymásnak lettek teremtve.

Felhúzom a szandálomat, kinyitom a bejárati ajtót, s egy vigyorral a fejemen, magam mögött hagyom a veszekedő nagyszüleimet.

     Kint megcsap a nyári lenge szellő, a Nap pedig azonnal égetni kezdi a bőrömet. Matt Blackwell két utcával odébb lakik, ezért balra fordulok, és elindulok.

A környéken mindenki tudja, hogy hol lakik Blackwell. Naná, hogy tudja mindenki! Nemcsak hatalmas házuk van, de a nyár kezdete óta sokszor hallom Nagyi barátnőit panaszkodni a késői bulikért. Rendőrt persze senki sem hív, mert ugyan ki merne hívni rendőrt Dr. Blackwell fiára? Az olyan lenne, mintha a miniszterelnököt akarnánk rács mögé juttatni. Nemcsak képtelenség, de hülyeség is.

     Matt apja a volt futballcsapatban játszott kapusként. Merem állítani, hogy ugyanolyan jól csinálta a dolgát, mint most Matt, függetlenül attól, hogy az egyik a lábát, a másik a kezét használta játék közben. Egészen addig játszott egy dallasi csapatban, amíg meg nem ismerte a feleségét. Azóta orvosként dolgozik Washingtonban.

     A zsebemben rezegni kezd a telefonom: és emelkedő hangerővel kezd énekelni Beyoncé. Ránézek a kijelzőre: Rox vigyorgó képe jelenik meg előttem.

– Rox – szólok bele.

– Lex, holnap délután ráérsz? – kérdezi izgatott hangon.

– Elméletileg igen. Miért? – Letörlöm a homlokomra kiülő izzadságcseppeket, majd folytatom az utamat Blackwell háza felé.

– Kéne pár kört fussunk. Kezdek eltunyulni – sóhajt. – És megígértem Megannek, hogy jövő héten elmegyek vele vásárolni. Mégsem nézhetek ki úgy, mint egy fóka! – fújtat.

– Jó, nyugi, nyugi. Elmegyünk holnap futni. És nem vagy fóka, jobb alakod van, mint Megannek. – bizonygatom.

     Rox nagyot sóhajt.

– Holnap háromra érted megyek. Aaront ne hozd!
 Meg sem várva a válaszomat, kinyomja a telefont.

     Roxanne szívesen sportolt, de a világért sem állt volna be egy csapatba sem. Pedig szerintem a focizásban tökéletes csatár lenne, annyira szeret támadni. Vagy bíró.

     Év elején mindig noszogatom, hogy szálljon be a focicsapatba, ami ugyan kevesebb tagból áll, de ugyanolyan tehetségesek, mint a többiek.

     Rox ilyenkor mindig rácsap a fejemre, és azt mondja, hogy ő bizony nem fog egy nyomorult labdát kergetni, neki is van becsülete.

     Szerintem tudja, hogy ezt még én magam sem hiszem el. Bár sosem merné bevallani, szerintem egyrészt fél attól, hogy visszautasítják, másrészt seperc alatt megváltozna az imidzse és kivágnák a menő csajok közül. Igen, a menő csajok nem sportolnak, hisz’ az annyira fiús. Csak időnként járnak el a konditerembe, hogy a „tökéletes” alakjuk ne vesszen kárba.

     Megan pedig a méhkirálynő. A különbség csak annyi, hogy Megan nem hordja fent az orrát, nem tesz megjegyzéseket senki stílusára, nem csicskáztatja a barátnőit, nem tesz keresztbe a nyomiknak, nem váltogatja a pasijait, és nem dicsekszik semmivel. Igen, ebből a szempontból Megant sokan szeretik és igazi haverlánynak bizonyul.

     Brittany már nem ilyen. Hiába próbálkozik méhkirálynő lenni, nem tudja „megfosztani” Megant a címétől. Teljesen az ellentettje Megan viselkedésének. Fennhordja az orrát, csicskáztatja a másikat, váltogatja a pasijat, kiszúr a nyomikkal és folyton dicsekszik.

     A baj ezzel csak annyi, hogy Megan és Brittany unokatestvérek, tehát afféle „családi” viszály megy köztük. Szegény Megan!

     Csak akkor veszem észre, hogy megérkeztem a Blackwell-házhoz, amikor már a verandájuk előtt állok. Mielőtt meggondolnám magamat, és visszafordulnék, felmegyek a lépcsőn, és a csengőre teszem a kezem.

     Most vagy soha alapon, megnyomom.