7. fejezet

Sziasztok! Ma körülbelül megjártam háromszor a poklot, de itt vagyok, és meghoztam nektek a 7. fejezetet. Kellemes olvasást, várom a véleményeket :)

xxNetty

7.

"Akinek egész lelke seb, annak az őszinteség keserves lelkiismeretesség."

-Babits Mihály

 – Ekkora tuskó nincs a világon, mint ez a felfuvalkodott hólyag. Tisztában van vele, hogy bosszanthat, sőt, élvezi is! Legszívesebben megfojtanám. Na, nem mondasz semmit? – kérdezem a babzsákfotelben ülő Aaront, aki egy autós magazint lapozgat.

     Tegnap este se erőm, sem kedvem nem volt vele találkozni, ezért szóltam neki, amikor beértem a könyvtárba, és elmeséltem neki mindent. Egyszer sem szólt közbe, hallgatta a mondandómat – vagy legalábbis úgy csinált.

     Végre rám emeli a tekintetét, és megvonja a vállát.

     – Még mindig nem tudom felfogni, hogy mi történt. Mármint ez az egész annyira… irreális.

– Irreális? Irreális? Ez nem irreális, ez egy lehetetlen helyzet, amiből vagy egyáltalán, vagy csak nagyon nehezen tudok majd kimászni. Nem csak én, a húgom is, aki azt hiszi, hogy ez mindent megváltoztat, és nem küldik Oklahomába. Ráadásul tegnap majdnem le is buktam a nagyszüleim előtt, amikor szóltam, hogy én is sört akarok inni. Vakon mentem bele ebbe a dologba, komolyan, egy amatőrnek több esze van. Ja, és azt említettem, hogy Blackwellnek megvan a telefonszámom? És tudod, hogy ezt honnan tudom? Küldött este egy olyan üzenetet, hogy holnap, azaz ma találkozunk. Én és ő. Ő és én. Melyik pizsamában álmodja ezeket szerinted?

– Hát, tudtommal így egyeztetek meg. Nem értem, miért vagy felháborodva – vonja meg a vállát – Gondoltad, hogy Blackwell békén fog ezek után valaha is hagyni? Melyik pizsamádban álmodtad ezt, drága Lexie? – nevet fel gúnyosan.

     Vetek rá egy szúrós pillantást, majd egy sóhajtással nyugtázom, hogy bizony igaza van. Mit is vártam? Magamnak csináltam a bajt. Pontosabban Violet ásta, én pedig szépen beleestem.

     Ránézek az órámra; tíz perc múlva zárhatok. Hogy elszalad az idő, amikor az ember mesél! Elmélkedésemet az ajtó feletti ismerős csengő töri meg. Általában nem szoktak a könyvtárba jönni, főleg nem nyáron, amikor mindenki nyaral, vagy otthon pihen. Aaron is ezt gondolhatja, mert becsukja a magazint és kíváncsian figyeli a bejövő… Matt Blackwellt.

     – Te mit keresel itt? – kérdezem Mattet. Feltolja a napszemüvegét a fejére, és először Aaronre pillant, majd rám.

– Jöttem, hogy elvigyelek – mondja olyan természetesen, mintha ez magától értetődő lenne. Lassan odasétál az előttem lévő asztalhoz, majd rátámaszkodik. – Kapd össze magad, és induljunk!

– Várj, várj. Egy. Ha nem látnád, dolgozom. Tudod, munka. Kettő. Nem megyek veled sehova. Három. Nem érek rá – közlöm gúnyos hangon. Őszintén, semmi kedvem nincs Mattel tölteni a délután hátralevő részét, inkább otthon tartanék egy Trónok Harca maratont.

     Matt összeüti a két tenyerét, majd megdörzsöli.

– Ha jól tudom, most van vége a műszakodnak, legalábbis a nagymamád ezt mondta. És megegyeztünk, ha elfelejtetted volna. Valamit valamiért. Úgyhogy állj fel abból a székből és induljunk, mielőtt a többiek kiszippantják a hűtőt.

– Többiek? Milyen többiek? – rázom a fejem értetlenül. Többen leszünk? Ez egyre rosszabb lesz.

     Aaron hangosan lecsapja az újságot és feláll.

– Majd beszélünk, addig is, légy jó! - Elköszön Mattől is, aki nem viszonozza, még csak rá se néz. Helyette engem vizslat a tengerkék szemeivel, mintha kifejezetten jó szórakozna azon, hogy nincs választásom.

– Átmegyünk hozzám, bemutatlak a többieknek, ilyesmi. Jó fejek.

     Sóhajtva beletörődöm a dologba, sietősen összepakolok, és bezárom a könyvtár ajtaját, mivel Clara még nem érkezett meg. Kint a szokásos fullasztó, száraz meleg fogad; jobb lesz, ha sietünk, mielőtt felgyulladunk. Matt mellettem lépked zsebre dugott kézzel, csodálom, hogy nem szól hozzám.

     – Ami a tegnapit illeti. Azt hiszem át kéne beszélnünk pár dolgot, csak hogy tisztában legyünk mindennel – köszörülöm meg a torkom.

– Mire gondolsz? – fordul felém.

– Csak a szüleidnek mondtad el?

– Igen. Anyám először majdnem szívinfarktust kapott, apám meg gratulálni akart. A végén mindketten beletörődtek, hogy az egész csak poén – nevet fel.

– Gondolom, mindketten utálnak – motyogom halkan. Melyik szülő ne lenne mérges egy olyan lányra, aki belerángatja a fiát ilyesmibe? Az én anyám is mérges lenne. Nem, ő nem lenne mérges, ő tombolna és eltiltana a külvilágtól örökre.

– Miért utálnának? – áll meg hirtelen, és elkerekedett szemekkel néz rám.

– Hát… mert ilyesmibe belementél miattam – Lesütött szemekkel állok előtte, mint egy kisgyerek, aki valami rosszat csinált.

– Neked bármit, Vadmacska – Félve felpillantok, és mosolygós arca engem is megnyugtat. – Egyébként másnak nem mondtam el, de gondolom, nem is szeretnéd – indul meg újra.

– Nem igazán. Főleg ne a haverjaidnak. Egyébként miért vannak nálad, ha te otthon se vagy? – Általában Rox csinál néha ilyeneket, de csak akkor, ha valami sürgős dologról van szó. Aaron pedig jófiú módjára hallgatja Nagyapa dumáját, amíg haza nem érek.

– Amikor átjöttek, még otthon voltam. Aztán mondtam nekik, hogy elmegyek a csajomért, ők pedig játszottak tovább a PlayStationnel. Attól félek csak, hogy megesznek mindent a hűtőből. Most meg miért nézel így? – torpan meg ismét, látva az arcomat.

     – Te azt mondtad nekik, hogy a csajod vagyok? – sziszegem dühösen. Csípőre tettem a kezem, és megpróbáltam elővenni a legmérgesebb arckifejezésemet. Úgy tűnik, megteszi a hatását.

– Együtt lógunk, engem választottál magad mellé… mi vagy, ha nem a csajom?

– A barátod, maximum, de nem a csajod! – válaszolok idegesen. Oké, hogy ő az álgyerekem álapja, de ez még nem jogosítja fel arra, hogy a barátnője legyek. Megvonja a vállát, afféle „nem mindegy” stílusban, majd maga mögött hagyva folytatja az útját.

     A házuk elé érve meghallottam a benti zajokat, magamban pedig húsz gorillát számoltam össze a különböző „hangeffektusok” miatt. Már majdnem megkérdezem Mattet, hogy emberek vagy állatok a barátai, amikor kivágódik a bejárati ajtó és egy szőke hajú srác tárja szét a karjait. Értetlenül nézek rá egy ideig, mire szélesen elvigyorodik, és hatalmas karjaival átölel.

      – Szia, Matt csaja – veregeti meg a vállamat, mire kis híján összeesek. Jesszus, mivel tömik magukat a focisták?

– Ő itt Brandon – mutat Matt a szöszire. Brandon bólint, mintha megerősítené azt, amit Blackwell mondott.

– Mizu, Matt csaja? – kérdezi.

     A megszólításra megrázom a fejem, és közben próbálom elfelejteni, hogy egy háromszor nagyobb ember majdnem összeroppantott.

– Kérlek, ne hívj így. A nevem Lexie.

– Persze, persze, gyere be, Matt csaja – áll félre, hogy be tudjon minket engedni.

     Mérges pillantást vetek Mattre, aki védekezően maga elé emeli a tenyerét, mintha nem ő tehetne erről. Hogyne. A házba belépve csak erősödik a folytonos kiabálás, néha elhangzik pár „gól” szó, de ezek is összefolynak állati ordibálásba. A nappaliban a kanapén négy hatalmas gorilla ül egymás mellett, a középső kettő kezében egy-egy joystick van.

     – Srácok, üdvözöljétek Matt csaját – szól hangosan Brandon. Az ordibálás elhal, mind a négy srác egy emberként fordulnak felém és tetőtől-talpig végigmérnek. Most veszem csak észre, hogy a középső két ázsiai srác megszólalásig hasonlít egymásra.

     – Nem rossz – szól elismerően a jobb oldalon ülő, barna hajú fiú. Mindig is utáltam a figyelem középpontjában lenni, és ez most sincs máshogy; feszengve állok egyik lábamról a másikra, és próbálok nem paprikavörössé válni.

– Na, be lehet fejezni! – töri meg a kínos csöndet Matt. – Ő itt Seth. A két iker, Kuniyuki és Muneyuki, végül Peter.

– Lexie vagyok. – Erősen megnyomom a nevem, így jelezve, hogy ne szólítsanak máshogy.

     Brandon lehuppan a fotelba, lábait felrakja az előtte lévő kis asztalra.

– Szomjas vagy, Matt csaja? Matt, adj piát a csajodnak.

– Gyere, Vadmacska, hagyd a barmokat játszani. – A karomnál fogva húzni kezd a konyha felé. Tiltakozni sincs időm, már le is ültet az ebédlőszékre.

– Hogy tudod őket megkülönböztetni? – intek a kanapén ülő ikrek felé. Csak a joystick kattogó hangját hallom folyamatosan, nagyon belemerülhettek a játékba.

– Sehogy. Mindkettőt úgy szólítjuk, hogy Kuki-Muki. – Kinyit egy szekrényt és elővesz két poharat.

     Akaratom ellenére felnevetek az idétlen becenévre.

– Kuki-Muki? Ez komoly?

– Ja. Gondolj bele, hogy a pályán milyen sok időbe telne kimondani a nevüket. Így egyszerűbb. Peter például ki se tudja mondani. – Feltárja a hűtőt, majd kivesz egy colás üveget.

– Azért sajnálom őket. Én biztosan nem fogom így hívni őket.

– Igen? Fogadok, meg se jegyezted a nevüket. – Leteszi elém az egyik poharat. – Tej sajnos nincs itthon.

– Haha. Egyébként megjegyeztem – bólintok határozottan, titkon pedig remélem, hogy nem fog visszakérdezni. Igazság szerint lefoglalt Seth kínos beszólása.

– Na, halljuk – bólint. Francba. Mi is volt a nevük? Valami K és M betűs... Csessze meg minden ázsiai a bonyolult nevükkel együtt.

– Kubihuki és Mulipuki – tippelek. Elég hülyén hangzanak, de azért reménykedem benne, hogy eltaláltam.

     Matt hangosan felnevet, ami megerősíti bennem azt a tényt, hogy rosszat mondtam.

– Majdnem eltaláltad. Jobban jársz, ha Kuki-Mukinak nevezed őket.

– És egymásnak mit mondanak?

– Ugyanezt – vonja meg a vállát.

     Az üdítőt szürcsölve lihegés csapja meg a füleimet, mire lenézek a lábamhoz, ahol megpillantok egy fekete kiskutyát. Csillogó szemekkel csóválja a farkát, mint aki nagyon örülne nekem. Automatikusan lenyúlok, hogy megsimogassam a fejét.

– Á, meg is érkezett a kabalánk. Vadmacska, ő itt Pokol. Pokol, ő itt Vadmacska.

– Te komolyan Pokolnak nevezed a kutyádat? – nézek rá hitetlenül. Matt beletúr a hajába, és bólint egyet, mintha ez olyan természetes dolog lenne.

– Ő a Blackhellek élő kabalája.

– Szegény kutya… - motyogom.

– Hé – háborodik fel Matt -, minden mérkőzés után hat fogásos vacsorát kap. Nem mi, hanem ő. Egész nap alszik, szóval nincs olyan rossz dolga. Egyébként pedig nagyon lusta állat. Csodálom, hogy ide tudott tipegni anélkül, hogy út közben elaludt volna. Bár, lehet, hogy csak azért örül, mert te csaj vagy. – Ha Seth megjegyzése kínos volt, akkor Matt stírölése semmi ahhoz képest.

– Megtennéd, hogy befejezed? – kérdezem dühösen. Közben próbálok nem Matt szemébe nézni.

– Mit?

– Azt, hogy nézel.

– Miért, akkor kit nézzek?

– Mondjuk a kutyát. – Bárkit, csak ne engem.

– De a kutya fiú.

– És? – haragos hangom tisztán cseng, ami arra következtet, hogy a mögöttem ülő fiúk is hallgatnak minket.

– És te csaj vagy.

– Attól még abbahagyhatod.

– Nem, mert én szeretek csajokat nézni.

– Akkor nézd Brandont – mutatok a fotelben ülő fiúra.

     A beszólásomat hangos nevetés követi, még Matt is felnevet. Remélem, hogy ezzel nem bántottam meg Brandont.

– Naaaaaa! Matt csaja, ez nem volt szép! – kiált Brandon.

Bocsánatkérően ránézek, ám látva, hogy ő is mosolyog, egyből jobb kedvem lesz. Most már egyértelmű; Brandon pimaszabb, mint Matt, de egyáltalán nem bunkó. Seth a flörtölős, Peter a csendes, Kuki és Muki pedig odavannak a játékokért.

– Mondd csak, mivel eteted őket? – Kétségtelen, hogy az átlagosnál nagyobb izmokkal rendelkezik az összes fiú.

– A rendszeres edzés – kiált Kuki.

– Na meg a sok kaja – teszi hozzá Muki.

     Szerintem ők többet esznek egy nap, mint én egy hónapban. Végignézek a kis csapaton, és eltűnődöm, hogy Peter, miért nem szól semmit a beszélgetésekhez.

– Peter miért ilyen csendes? – súgom Mattnek.

– Fogalmam sincs. Ő a csapat agya. Afféle focizseni, ha lehet így nevezni. Nem igazán szokott a beszélgetésekhez hozzászólni, főleg, mióta az apja itt hagyta őt.

     Összeszorul a torkom a gondolatra.

– Ismerős a helyzet – nyelek egy nagyot.

– A te szüleid hol vannak? – kérdezi.

     Elmosolyodom. Az ember azt hinné, hogy örömmosoly, de aki ismer, tudja, hogy ez egy szomorú, keserű, reménytelen mosoly. Hogy hol vannak a szüleim? Azt jobb nem tudni.

– Ne haragudj, de… nem szeretnék róla beszélni – sütöm le a szemem. Voltaképp soha nem szándékozom erről bármit is mondani. Aaron és Rox tudja egyedül a teljes sztorit, de bennük megbízok.

     Matt hátradől a székén, fürkésző kék szemeit nem veszi le rólam. Olyan arcot ölt, mint aki egy nagyon bonyolult matematikai példát akarna megoldani.

– Mi az? – kérdezem végül. Próbálom nem elkapni a pillantásomat.

– Csak próbállak megfejteni – lágy hangja simogat, késztetést érzek arra, hogy elmondjak neki mindent. De erőt veszek, és magamban elkönyvelem, hogy ez bizony nem fog neki sikerülni.  

Hogy tetszett a hetedik rész? 
Olvasás közben gondolom megfogalmazódott bennetek pár kérdés. Leírnátok ezeket? (Megígérem, hogy mindenre választ fogtok kapni a későbbi fejezetekben.)