9. fejezet

Sziasztok! Meg is érkezett a kilencedik fejezet, ez kétszer hosszabb lett, mint az előző :) A Facebook csoportban már megosztottam tegnap egy bizonyos részletet, szóval tessék csatlakozni, hogy senki se maradjon le az idézetekről és a kulissza titkokról. (Milyen rejtélyesek vagyunk ma.) Itt borzalmasan rossz idő van, komolyan, néha azt hiszem, hogy ez nem nyári, hanem őszi szünet. Na, mindegy, mindenkinek jó olvasást kívánok! 

9.

"Az alkohol olyan, mint a szerelem. Az első csók varázslatos, a második meghitt, a harmadik megszokás."

 -Raymond Chandler

Négy órával később értünk haza a bevásárló körútról, Rox négy szatyor ruhával, én eggyel. Sőt, igazság szerint az a pár ruha is csak azért kellett, mert Seth bulijára szeretett volna kiszépíteni. Rox a divat megtestesítője, Aaronnel együtt. Tegnap a bevásárlás során a barátnőm meggyőzött arról, hogy a tökéletes partycucc egy combig érő, váll nélküli kék ruha. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik, mert de, mindössze arról van szó, hogy nem igazán szeretem, ha egy öltözék ennyire… sokat mutató.          

     – Tökéletesen fogsz ma este kinézni. Matt összeszedheti a golyóit, ha meglát. – Rox felhúzza a hátul lévő cipzárt, majd szembefordít magával. Csillogó, zöld szemeivel néz végig rajtam, és bólint egy aprót, mintha ezzel megdicsérné a saját munkáját. Rajta egy fehér top van, dögös, fekete szoknyával. Tökéletes áll rajta. Bár, mi nem áll jól szőke barátnőmön?

     – Muszáj nekem is mennem? – nyafogok. Sose szerettem bulikba járkálni, mert számomra cseppet sem szórakoztató, hogy részeg hegyomlások mászkálnak körülöttem, a szűk helyről nem is beszélve. És, akkor még ott van a füllesztő levegő is, amiben hangosan dübörögve zeng egy ugrálós, „mindenkitletaposok” zene. Az egyetlen szerencsém talán az, hogy ez egy visszafogottabb házibuli lesz, ahol valószínűleg a hegyomlások nem ugrálnak, csak vedelnek.

– Ne kezdd megint! Erről nem nyitok vitát. Itt az ideje, hogy te is kikapcsolódj egy kicsit, mert őszintén, mostanában úgy mászkálsz, mintha te lennél maga a szomorúság megtestesítője. Egy kis életet jó lenne, ha lehelnél magadba, ha már egyszer ilyen jól néz ki ez ruha. Meg persze én is ott leszek, aki maga a vidámság – dorgál.

     Halkan sóhajtok egyet, és lehuppanok az ágyamra, hogy az arcomat is kezelésbe vegye – ahogy ő fogalmazott – maga a vidámság. Na, igen, a smink. Alapvetően szeretem a sminket… ha nem rajtam van. Egyrészt, mivel annyira konyítok a sminkeléshez, mint a főzéshez: semennyire, másrészt nem szeretném, ha húsz éves koromban úgy nézzen ki az arcom, akár egy aszott szilva. A természetesség híve vagyok.

     – Az első dolgod az lesz, ha odaérsz, hogy megkeresed Mattet és a haverjait, addig én körbenézek egy kicsit. Gondolom, azt el se kell mondanom, hogy idegenektől nem fogadsz el italt, még Matt haverjaitól se. Mattet te ismered, róla nem mondok semmit. Ó, és a legfontosabb; ha valaki nyomul rád, és te úgy érzed, hogy gázos a szitu, akkor vágj egy óriásit a nyakára. Vagy teljes erővel nyúlj a szemébe, és utána nyakazd le – oktat Rox, miközben egy hatalmas ecsettel bepúderezi az arcomat. Mindig ezt csinálja, komolyan, olyan, mint egy aggodalmas szülő, aki alap dolgokat magyaráz el a felnőtt lányának. – Valószínűleg nem maradunk egész este együtt, engem nem kell féltened, csak vigyázz magadra. Próbálj valamennyire Matt közelében maradni. Vagy Kuki-Muki társaságában, őket ismerem. – Most a szememet veszi kezelésbe különböző ecsetekkel. Próbálom memorizálni, amiket mond. Milyen jó, hogy nem sokat járok el bulizni Roxszal.

     – Én nem igazán bízom Mattben – húzom el a számat – Elvégre, nem is ismerem. Jó, adja itt a macsó lecsót, de ettől függetlenül még ki tudja milyen, amikor vedel. Ja, egyébként én még inni sem ihatok, mert nem szeretnék részegen hazajönni. És egy részeg fiú mellett sem érzem magam jól… Sőt, még az ittas csajok mellett sem, mert olyankor, vagy mindegyik vihorászik, mint egy retardált fóka, vagy rángatózó testtel vonaglanak össze-vissza; komolyan, rosszabbak egy kisiklott vonatnál – rázom a fejem.

     Rox lehajol mellém, felvesz az ágyról egy rúzst, és elkezdi kenni a számon.

– Most csitt, ez komoly koncentrációt igényel – fókuszál a számra. – Egyébként, ha annyira nagyon rosszul éreznéd magad, akkor felhívsz. De azért örülnék neki, ha kibírnád két óráig. Nagyidnak mit mondtál, hova mész?

     Megvonom a vállamat, és nyitott szájjal próbálom kiszűrni a választ:

– Az igazat. Mattel leszek. Úgy tudja, hogy csak elkísérsz. – Már délután elmondtam Nagyinak, hogy hova készülök menni, és legnagyobb meglepetésemre csak mosolyogva bólintott, ezzel jelezve, hogy elenged. Kérdezősködés nélkül belement a dologba. Csak egy kicsit csodálkoztam. Oké, nem mintha úgy kellene kérvényt benyújtani Nagyinak - legalábbis nekem nem kell-, Violet pedig - szépen szólva - szar mások utasításaira.

     – Oké. Na, azt hiszem, kész vagy, szedelőzködj, már csak tíz percünk van odaérni. – Visszatekeri a rúzst, a púdert és a szemfestékeket bedobja a kis neszeszerébe, majd egy tükröt nyom a kezembe. Az arcom teljesen megváltozott, jó értelemben. Semmi szépséghiba, a homlokom nem fénylik most úgy, mint általában szokott, miután megeszek előtte való nap egy zacskó popcornt, a szememen egy gyönyörű, sötétkék-világoskék átmenetű, füstöt smink van, a számra pedig egy natúr, rózsaszín rúzs került.

– Szerintem, ha így meglát Matt, nem csak a golyóit, de a kiesett szemeit is keresheti – mosolygok barátnőmre. Végre egyszer szépnek érzem magam Rox mellett.  

     Rox viszonozza a mosolyomat, aztán felkapja a retikülünket az asztalról, az enyémet pedig a kezembe nyomja. Az ő sminkje az enyémmel ellentétben teljesen natúr; alig látható szempillaspirál és csillogó ajakfény. A lapockáig érő szőke haja copfba van fogva, és hiába könyörögtem neki, hogy az én derékig érő hajzuhatagomat is fogjuk fel egy kontyba, nem engedte. Persze, süljek is meg a helyszínen…

– Hova mentek? – hallatszik a húgom hangja az ajtóból. Egy nagy tálat tart a kezében, a szemei erősen karikásak.

– Bulizni. És te mit csinálsz? – kérdezi Rox. A húgom és a barátnőm sosem jöttek ki igazán, mondjuk, ritkán szólnak egymáshoz. Helyesbítek; a húgom szól ritkán emberekhez.

– Walking Dead maraton. Le vagyok maradva egy évaddal, muszáj pótolnom – húzza el a száját. Á, szóval innen ered az álmos kinézet. Mondjuk, sejthettem volna, én is így néztem ki, amikor végignéztem a Trónok Harcát és a The Vampire Diaries összes évadát, mindössze négy nap alatt. Jó, szerencsémre mindkettőből láttam már öt-hat részt, szóval ennyi előnyöm volt. És még mennyi sorozat van hátra!

– Az az, amiben a csajok furikáznak össze-vissza? – ráncolja a szemöldökét Rox. Erre a kijelentésére furán egymásra nézünk a húgommal, és próbáljuk kitalálni, hogy a WD hogyan függ össze furikázó lányokkal.

– Nem, ez az a zombis film, amit soha az életben nem néztem, és nem is fogok. Szerintem te a Gossip Girl-re gondolsz.

– A WD igenis jó – ellenkezik a húgom – De az is lehet, hogy a PLL-re gondolsz.

– Fogalmam sincs, utálom a sorozatokat, sosem nézek végig egyet sem, mert mindegyik arról szól, hogy hogyan csesz ki a másikkal. Filmpárti vagyok, szóval felőlem mondhatjátok, hogy melyikről beszéltek – legyint. Diszkréten a telefonjára néz, és egy pillantással a tudtomra adja, hogy tényleg itt az ideje elindulni.

– Mi most megyünk, Vio – akasztom magamra a táskámat, és elindulok a bejárat felé, magam mögött hagyva a húgomat. Roxnak se tétovázik; közvetlen mögöttem lépked fekete szandáljában.            Nagyi a megmaradt edényeket törölgeti szorgosan, miközben valami dalt dudorász. Nagyapa - szokás szerint - valami hatalmas újságot olvas, ami magasságban körülbelül akkora, mint Violet.  

– Majd jövünk! – intek nekik sebén, és a kioktatás elkerülése érdekében már ki is lépünk a kinti meleg levegőre, meg sem várva a nagyszülők reakcióját. Azért hallom, ahogy Nagyapa bent elkiáltja magát:

– Azért csak óvatosan rázd a popódat, Aranyom!

     Rox is meghallhatta, mert hangosan nevetni kezd. Én csak a szememet forgatom, már megszoktam Nagyapa beszólását, sőt, már nem is zavarnak annyira, mint eleinte.

***

Sosem szerettem a házibulikat. Nincs különösebb oka, mint már korábban is említettem, én az otthon ülős-sorozat nézős lány vagyok, aki elvan a négy fal között egy adag popcornnal, egy üveg Colával, néhány csomag gumicukorral, és egy kis chipsszel. Roxszal meg aztán pláne nem szoktam eljárkálni ilyen helyekre; az egyik ok, hogy kicsit túlzásba viszi szerintem az öltözködést és a sminkest, a másik, hogy mindig ledarálja a hegyi beszédét, mint ahogy az előbb is tette. Miért nem olyanokat mond, hogyha el kell mennem mosdóba, akkor feltétlenül szóljak neki is, mert bármikor rám nyithat egy részeg retardált. 

     Ha akarnánk, se tudnánk eltéveszteni Seth házát. Már egy utcával lejjebb hallani lehet a dübörgő partizenét; csodálom, hogy nem hívta még ki a szomszéd a rendőrséget.

     Az emeletes ház ablakain különböző színek szűrődnek ki, a hatalmas kertben pedig néhány ember szerenádot ad saját magának. A földön több az eldobált műanyagpohár, mint a tagok kezében, vigyáznom kell, hogy egyre se lépjek rá. Természetesen nem kerüljük el az esetleges fogadtatást, így az előttünk tántorgó, félig meztelen srác szélesen elvigyorodik, keresztbe álló szeme pedig tetőtől talpig végigmér mindkettőnket.

– Szasztok csajok – mondja akadozó nyelvvel – Oan’ dögök vagytok… Akarom mondani dögösek - nevet fel hisztérikusan a saját poénján… A magánhangzókat elnyújtja, a mássalhangzókat elharapja, ezért kissé nehezen értem meg a mondandóját. Magamban viszont adok neki egy respectet, mert valljuk be, a buli kezdete után öt perccel holtrészegnek lenni nem kis feladat.

– Nézd csak, ott van egy meztelen lány – mutat jobbra Rox, mire a srác tántorogva elfordul a mutatott irányba. Szőke barátnőm megragadja a kezem, és kicselezve eltűnünk a fiú közeléből.

     A házba érve a zene felerősödik, az alkohol kellemetlen szaga pedig megcsap. A kinti meleg idő ellenére itt egyenesen fullasztó a levegő, a hangzavarban összefolynak a beszélgetések. Életemben nem voltam klausztrofóbiás, ám most egy belső hang azt súgja, hogy sürgősen menjek ki a kevésbé zsúfolt udvarra, mielőtt a tüdőm felmondja a szolgálatot. A java csak ezután kezdődik; kiderül, hogy még csak az előszobában járunk, az igazi buli helyszíne a nappali-ebédlő-konyha részlegnél van, tőlünk balra. Rox ismét megragadja a karomat, és vonszolni kezdett az iszogató, ugráló társaság felé. A fal mellett próbálunk menni, ám még itt is belebotlunk egy smároló párba, akik nem zavartatják magukat, továbbra is egymás szájában matatnak.

     A konyhapult előtt - ami most akár bárpultként is tökéletesen helyt áll – ülnek a jómadarak. Pontosabban Kuki és Muki intézi az italokat, különböző löttyöket kevergetnek össze, és folyamatosan adogatják a vendégeknek. Matt egy bárszéken ül, mindkét lábán egy-egy szőke maca foglal helyet, kezükben egy-egy poharat tartanak. Láthatólag nincsenek zavarban, folyamatosan Matt nyakába csimpaszkodnak, mélyen kivágott felsőikkel pedig próbálnak még közelebb furakodni hozzá. Matt vonzza a ribizliket. Mellettük Brandon és Seth isznak egy sörhöz hasonló italt, és egymással beszélgetnek.

     Ahogy közelebb érünk, Matt észrevesz minket; gondolom, megsúgta neki a hatodik érzéke, hogy őt bámulom. Nem tévedett Rox; elkerekedett kék szemeivel kétszer is végignéz rajtam, és vigyorogva rám emeli a tekintetét.

– Gyertek csajok! Üljetek le – hangos üvöltése ellenére nehezen értem meg, amit mond, de lehuppanok a mellette lévő bárszékre, Rox pedig mellém támaszkodik, és onnan figyeli a terepet. Gondolom, most dönti el, hogy kit cserkésszen be az est folyamán.

– Mit adhatok, hölgyek? – hajol közel Kuki. – Egy gyenge koktélt, vagy valami erősebb alkoholt?

     Rox elgondolkodik pár pillanatig, majd közvetlen Kuki füléhez hajol, és belekiabál.

– Egy whiskey-t és egy gyenge koktélt Lexie-nek.

     Épp tiltakoznék, hogy nem kérek semmit, amikor Rox nyugtatóan leint, miközben figyeli a két ázsiai fiút, hogy mit kevernek össze a koktélom során.

– Egyébként elképesztően nézel ki – Matt hangja csapja meg a fülemet, mire hitetlenkedve felé fordulok, hogy jól hallottam-e amit az imént mondott. Csak akkor veszem észre, hogy a halványkék ingje ki van tejesen gombolva, amikor felé fordulok. Egy pillanatig zavaromban a pultot kezdem el kémlelni, majd megvonom a vállamat.

– Többször kellene így felöltöznöd – mosolyog azzal az ellenállhatatlan mosolyával.

Ő is egész testtel felém fordul, már amennyire az ölében ülő két liba engedi. Mindkét szőke mérgesen veszi tudomásul, hogy Matt rám több időt szentel, mint rájuk, ezért szúrós pillantásokat lövellnek felém. Megjegyezném, hogy nem csak szőkék, de elképesztő sötétnek is tűnnek, ráadásul a sminkjük úgy néz ki, mintha egy csillámpóni hányta volna le őket

– Felesleges erőlködnöd Matt, nem kell bókolgatnod – fogatom a szemeimet.

     Matt figyelmen kívül hagyja a megjegyzésemet, és ismét végignéz rajtam.

– Mondjuk, abban a fekete csipkeruhában jobban bírnálak. – Nem hiszek a fülemnek! Van képe felemlegetni azt a szörnyűséges ruhát?

     Érzem, ahogy az ideg elönti a testemet, és próbálom túlkiabálni a zenét.

– Az a ruha körülbelül olyan átlátszó, mint ez a pohár – mutatok az előtte lévő korsóra – Ráadásul részeg vagy, szóval szerintem hanyagoljuk ezt a témát.

Matt tiltakozóan megrázza a fejét, majd mintha most venné észre, hogy ül két szőke ribizli az ölében, mindkettő fülébe súg valamit. A szőkeségek fintorogva felállnak, vetnek rám egy-egy mérges pillantást, majd eltipegnek hatalmas magassarkújukban.

     – Szia, Matt csaja! – integet Blackwell mögül Brandon. Esetlenül visszaintek neki, ám ő máris ott terem mellettem, és átölel. Oké, ez elég fura, mert Brandon már másodszorra ölel meg. Nem néztem volna ki belőle, hogy ő amolyan ölelgetős fajta. Ismételten megveregetem a vállát, jelezve, hogy örülnék neki, hogy a cseppnyi levegőt nem szorítaná ki belőlem.

     Rox megütögeti a vállamat, mire felé fordulok. A fejével int az előttem lévő narancs-citromsárga színű, nyári koktélra. Mielőtt megkóstolnám, beleszagolok. Igen, ez eléggé rossz szokás, de általában mindent megszagolok az ilyen bulizós helyeken, bár tudom, hogy nem sokat segít.

– Tequila Sunrise – válaszol Rox a fel nem tett kérdésre. Vállat vonva belekortyolok az italba, mert úgyis mindegy, hogy mit iszok. Hát, az íze nem a legjobb, bár úgy alapjába véve én egyik koktélt sem szeretem, az alkoholos löttyökről nem is beszélve. Maradnék a colánál, ha lehet.

– Majd ütközünk – borzolja össze a hajamat Brandon. – Jössz, szöszi? – kérdezi a barátnőmtől. Rox bólint, sebtén magába gurítja a kis pohár alkoholt, és vigyorogva követni kezdi Brandont a tömeg felé.

     Nagyon remélem, hogy ezt nem azért csinálták, hogy kettesben maradjak Mattel, mert időközben Seth is eltűnt a táncoló alakok között. Mielőtt azonban vetnék egyetlen pillantást a mellettem ülő fiúra, én is felállok, hogy célba vegyem a hátsó kijáratot, ami a nappali végében van. Persze, használhatnám a bejáratot is, de túl hosszú lenne megkerülni a hatalmas házat, hogy a kert végébe érjek, így a színes koktélomat megfogva próbálok úgy keresztüljutni az embereken, hogy lehetőleg ne borítsák rám a kezembe tartott pohár tartamát.

     Valaki elkapja a könyökömet, mire ijedten az illető felé fordulok. Egy velem egykorú, sosem látott srác néz le rám.

– Miért azt iszod? – mutat a koktélomra. – Nyár van, ideje egy kicsit bulizni – vigyorog. Nem tűnik részegnek, mert stabilan áll előttem, és a tekintetéről is józanság sugárzik. Bár nem értem, hogy miért van rajta fordítva egy baseball sapka, mindenesetre ettől eltekintve teljesen normális arcnak tűnik.

– Nem szeretem a bulikat – kiabálom, hogy tisztán megértse.

     A fiú összeráncolja a szemöldökét, és teljesen úgy néz rám, mintha most jöttem volna a Holdról.

– Nem szeretsz bulizni? Fogadok, hogy nem ittál még semmi keményet.

     Fejben próbálok rájönni, hogy mit takar a „kemény” kifejezés, s arra jutok, hogy valami erősebb alkoholra gondol. Most mit válaszoljak erre? Hogy nem szeretem a szeszes italokat? Mert ez részben igaz is, nem szeretem, de nagyobb mennyiségben még sosem próbáltam ki. Oké, sört otthon sokszor iszok… illetve ittam, de az semmi az itteni italokhoz.

– Nem, nem ittam – rázom a fejem.

     Arra számítok, hogy a srác kinevet, de csak mosolyogva bólint, majd a bárpult felé néz.

– Gyere, igyál velem párat. David vagyok egyébként.

– Én pedig Lexie.

Mielőtt tiltakoznék, hogy vele menjek, azon kapom magam, hogy vonszolni kezd a pulthoz. Ott aztán mond valamit Kukinak, aki int Mukinak, hogy készítse az italokat. Előtte azonban felvonja a szemöldökét, mintha ezzel azt kérdezné, hogy biztos kérek-e egy erősebb piát.

– Most azért vagy itt, hogy csak nézd, ahogy a többiek önfeledetten jól érzik magukat, vagy te is szórakozni jötté? – szegezi nekem a kérdést David, amire még én magam se tudom a választ.

     Miért is jöttem? Hogy depressziósan bolyongjak a mulató fiatalok között, vagy azért, hogy egy kicsit elfelejtsem az otthoni gondokat? Miért ne érezhetném magam jól legalább egyszer? És ki tiltja meg mindezt? Matt, aki gondolom, valamelyik szobában enyeleg az egyik, esetleg mindkét szőkével? Rox, aki riszálja magát Seth-tel? Senki nem tilthatja meg, hogy egy estére kirúgjak a hámból. Nem olyan nagy dolog ez, Violet minden nap ezt tette.

     – Kettőt – bólintok végül Kukinak. Vonakodva bár, de int Mukinak, hogy hozza a piákat.

– Ez a beszéd – vigyorog David, s ez valamiért energiával tölt el.

     Ahogy arra számítottam, két whiskey-t rak elém Kuki, David elé pedig egyet. David egy kissé felemeli a poharát, bólint egyet, majd egy húzásra megissza. Hangosan lecsapja a poharat, aztán int a fiúknak, hogy adjanak neki még egy kört. Vonakodva bár, de követem a példáját. Ahogy a számba öntöm az erős szeszt, azon kezdek el agyalni, mennyire lenne gáz, ha ezt most ugyanezzel a lendülettel visszaköpném a pohárba. Erőt veszek magamon, és nagy nehezen leküzdöm a gyomromba a kellemetlen alkoholt. Hiba volt. A whiskey direkt kiszúr velem, s az egész nyelőcsövemet végigégeti, arra számítok, hogy a gyomromat is elárasztja az égő érzés, ám egy enyhe bizsergés kerít hatalmába. Gonosz vigyor húzódik az arcomon, majd rögtön magamba öntöm a következő pohár tartalmát is, és gyorsan lenyelem, hogy az égető érzés minél előbb átváltson bizsergésbe.

     Intek én is a fiúknak, az ujjaimmal pedig kettőt mutatok. A következő körnél már nem érzem a kellemetlen érzést, sőt, a fejem kezd ködösödni. Egyre jobban összefolynak a beszélgetések, a végén már csak a zenét hallom, a látásom pedig csak egyenesen előre tud fókuszálni, egyébként mindent elmosódva látok. Ez mosolygásra késztet. Tudat alatt tisztában vagyok vele, hogy részeg vagyok, és ez ad egy hatalmas adrenalin löketet.

     – Táncoljunk – rángatom David könyökét, aki nem tiltakozik; feláll, és velem együtt eltántorog az izzadó testek közé. Fogalmam sincs, hogy milyen zene megy, a ritmusérzékem is felmondta a szolgálatot, úgyhogy csak esetlenül lépkedek jobbra-balra, közben a csípőmmel próbálom elkerülni a másokkal való az ütközést, viszont szükségem van Davidre, ezért a nyaka köré kulcsolom a karjaimat, hogy ne taknyoljak el. David pillantása is ködösnek tűnik, mert erősen vigyorog és próbál az arcomra koncentrálni. A tenyerét lecsúsztatja a csípőmig, és gyengéden ringat a szám dallamára. Valami oknál fogva nem zavar, sőt, közelebb lépek, hogy még jobban hozzá simuljak. Ez ad némi önbizalmat neki, mert esetlenül felemeli a kezemet, mint aki meg akar pörgetni. Hát, nem tudom, kívülről mennyire tűnik pörgésnek a mostani tántorgásom, de őszintén nem is érdekel. Vigyorogva ismét magához húz, s ezúttal nem az arcomra, hanem az ajkamra ragad a tekintete. Közelebb hajol, egész közel, lehelete tömény szeszszagot áraszt, ám nem borzadok el, hanem várom, hogy megcsókoljon. Az ajka puhán érinti bizsergő számat, de épp csak egy pillanatra, mert valaki hátulról megragadja Davidet, és erősen ellöki tőlem.

     Fel sem fogom, hogy mi történik, mert kell egy pár másodperc, mire nagyjából kitisztul a látásom. Matt fenyegetően tartja David pólóját, az arcán kidagad egy ér, miközben valamit magyaráz. Ráadásként meg is rázza Davidet, aki sebtén bólogat párat, majd feltartott kézzel elhátrál a dühös Mattől. Aztán rám néz a fagyos kék szemeivel, és alaposan végigmér. Meg mernék esküdni rá, hogy egy grimasz formálódik az arcán, ám mielőtt jobban megnézhetném magamnak, a csuklómnál fogva húzni kezd a kijárat felé. Komolyan, ma mindenki rángat?

     – Engedj el! – térek rögtön észhez, és próbálom kirágatni magam Matt szorításából. Blackwell meg se hallja, csak tovább kerülgeti a részeg embereket. Párszor megbotlok a saját lábamban, de köszönhetően Mattnek nem esek hasra.

     Amikor kilépünk az ajtón, a levegő is jóval kellemesebb. Bár hozzászoktam a benti meleghez, mostanáig nem is vettem észre, hogy ennyire rossz bent a légtér. Makacsul megtorpanok a füvön, és egy határozott rántással kitépem magamat Matt vonszolásából.

– Nem megyek veled, hagyjál békén – nehezen formálom a szavakat, a szám teljesen lezsibbadt. Még rá is bökök Matt mellkasára, hogy megértse, nem akarom látni.

– Részeg vagy. Hazaviszlek, mielőtt még nagyobb hülyeséget csinálnál. – Már nyúl is a karom után, ám nehezen kitérek előle.

– Nem vihetsz haza, mer’ Nagyi kiakad. Meg kell keresnem Roxot. – Fordítok hátat, majd a lábamat figyelve, lassan lépkedek. Csak remélni merem, hogy ezúttal segítség nélkül is bejutok a házba, ahol megkereshetem Davidet, hogy folytassuk, ahol abbahagytuk.

     Matt elém lépve elállja az utat, mire hunyorogva próbálok a gyönyörű, kék szemeire koncentrálni. Milyen aranyos Blackwell, amikor aggódik értem.

– Ha nem, hát nem – mondja, majd minden figyelmeztetés nélkül megfogja a csípőmet és átdob a vállán. Erős karjaival tartja ugyan a combjaimat, ám nekem nagyon nem tetszik, hogy a tehetetlenül lógok fejjel lefelé.

– Tegyél le – ütöm meg a hátát. Semmi reakciót nem vált ki belőle, továbbra is stabilan sétál velem a járdán. Megkísérlem még egyszer:

– Blackwell, ha nem teszel le, sikítok egy nagyot. Hallod! Komolyan mondom, hogy sikítok! Vagy tudod mit, inkább elmegyek a rendőrségre, és feljelentelek, mert el akarsz rabolni. Blackwell! TEGYÉL LE! – sikítom. Mattet nem zavarja az iménti kirohanásom, mert csak nevetve integet a füttyögő barmoknak, akik az út szélén ülnek.

– Valaki segítsen már! El akarja adni a májamat! Elrabol, hogy kiszedje a májamat, és eladja az EBay-en! A májamat nem adooom! – kalimpálok össze-vissza. Komolyan bepánikoltam, hogy mi lesz, ha Matt elvisz egy sötét sikátorba, ahol elaltat, felvágja a pocimat és kiszedi a májamat, majd kisgyerekeknek árulja az utcán, mondván, hogy ez a Haribo gumicukor új kiadása. Ettől még jobban kétségbeestem, hisz’ nem adhatja oda a májam más embereknek, különösen nem gyerekeknek.

– Kérlek, Blackwell, tegyél le, nem akarom, hogy eladd a májam! Hova viszel? Mattheeew! – nyújtom el a nevét félig kérlelve, félig sírós hangon.

– Nyugodj meg, nem kell a májad – sóhajt.

     Ez némileg megnyugtat, ám rögtön eszembe jut egy másik ötlet, amitől már egyenesen felzokogok.

– Ki akarod tépni a beleimet, igaz? Utána abból akarsz nyakláncot csinálni másoknak! Vagy összedarálsz, megtöltesz vele, és eladod idős néniknek, mondván: ez csak egy kis kolbász. Nem akarom kolbászként végezni Blackwell! Nem akarom, hogy visszatöltsenek a saját belembe! Nem vagyok disznóhóhóóó – sírok hisztérikusan. Az ökleimmel továbbra is püfölöm a hátát, a lábaimmal pedig össze-vissza rúgkapálok. Egy másodperc erejéig végiggondolom az életemet. – Ég veled Nagyi és Nagyapa, hiányozni fogtok! Violet, te pedig majd etesd meg a virtuális lovamat, amit már két éve nem gondozok! És kérlek, nézzétek meg a bolti kolbászokat, mielőtt megveszitek, mert lehet, hogy épp engem majszoltok otthon a zsíros kenyérhez. Szeretlek titeket, a síromra majd írjátok azt, hogy „meghalt: egy daráló által” vagy azt, hogy „végezte: a saját beleiben” – szipogok. Jesszus, mit ártottam én Mattnek, amiért ilyen kegyetlenségre készül? Nem csináltam semmit! Nem akarom kolbászként végezni! Úgy döntök, ha már mindenképp meghalok, akkor legalább ne érezzek semmit; becsuktam a szemem, és próbáltam az alkoholba burkolózni, miközben egyre kevesebbet érzékelek a környezetemből.

     – Meg is érkeztünk – mondja halkan Matt, majd látva, hogy már alig állok a lábamon, a karjába vesz, és bevisz egy sötét házba. Az iménti hisztim eléggé lefárasztott, ezért nem törődve azzal, hogy hamarosan meghalok, álomba merülök Matt karjaiban egy ismeretlen helyen.

Hú, nem végződne valami jól a történet, ha úgy történne minden, ahogy Lexie elmondta, igaz?

Naééééééééés mi a véleményetek Mattről? (Igen, ezt a kérdést minden részben fel fogom tenni.)