18. fejezet

Sziasztok! Mindenkinek jó olvasást kívánok, remélem ez a fejezet is tetszeni fog nektek. A sulihoz pedig kitartást :D A véleményeket kommentben várom. :)

18.

Szembe kell nézni a fájdalommal, mert csak utána lehet új életet kezdeni.

Barátok közt c. film

Azt álmodom, hogy a kémiateremben vagyok, előttem Hidrogén áll, miközben folyamatosan olyan dolgokat mond nekem, hogy Matt túl jó nekem, és egyáltalán nem érdemlem meg. Fenyegetően rázta az ujját, majd gonosz mosollyal közölte, hogy Josh egy idő után rám un, mert halálosan unalmas vagyok. Az én számon egy hang sem jött ki, csak a fejemet tudtam rázni. Amikor végleg betelik nálam a pohár, felkapom a mellettem álló asztalon lévő barna üvegcsét, és az egészet Hidrogén arcába löttyintem, amitől hangosan sikítva az arca elé kapja a kezét.

     Itt megszakad az álom, zihálva ülök fel az ágyamba. A szívverésem olyan hangos, hogy szinte már a fülemben hallom.

– Na, végre, hogy felkeltél – közli Violet, aki kényelmesen ül a székemben, lábait az íróasztalomon pihenteti. – Egyfolytában azt nyöszörögted, hogy „Fogd be, ribanc”. Öröm volt hallgatni – mosolyog szemtelenül. Valamilyen napilapot olvas, de hamar leteszi, és felém fordul a székkel együtt.

– Rosszat álmodtam – motyogom.

     Tegnap este nem sokkal azután lefeküdtem aludni, hogy hazaértünk, mégis nyúzottnak és kialvatlannak érzem most magam. Biztos azért, mert „rémálmaim” voltak. Mondjuk, nem féltem, de ha Hidrogén szerepel akárkinek az álmában, az már jó nem lehet.

– Észrevettem – von vállat Violet. – És milyen volt a tegnap este? Meglehetősen korán jöttetek haza. Nagyapával fogadtunk, ő azt mondta, hogy reggel hatig biztosan rázod a segged valami dögös faszival. De én nyertem, mert tudtam, hogy nem fogod sokáig bírni – mondja magától értetődően.

     Megmasszírozom a halántékomat, és fáradtan sóhajtok egyet. Egyáltalán nincs kedvem elmesélni a tegnap történteket.

– Elmentünk, buliztunk, találkoztam Blackwellel és Oxigénnel, összemelegedtem Josh-sal, aztán hazajöttünk. Röviden és tömören ennyi.

     Violet összezavarodva próbálja felfogni, amit az imént mondtam.

– Várj, ezt most nem egészen értem. Találkoztál Mattel és… Oxigénnel? – röhög fel, mint aki nem hiszi el. Pedig jobban járna, ha nem feszegetné a témát

     Meggyőzően bólintok.

– Pontosan. Ő Matt jelenlegi „barátnője” – rajzolok macskakörmöket a levegőbe -, de olyan buta, hogy még te is lekörözöd. Egyébként Hidrogén az eredeti neve, a hajáról kapta, mivel olyan szőke, hogy szerintem, ha meglátnád a sötétben, azt hinnéd, hogy a mennyország kapui tárultak fel előtted – nevetek fel jóízűen.

     A húgom csak forgatja a szemeit, ő úgy látszik, nem értékeli a humoromat.

– Először is, kapd be. Másodszor, nem értem, miért vagy féltékeny egy nemesgázra, ha egyszer elmondásod szerint nem is tetszik neked Matt – vonja fel a szemöldökét. Hah, azt hitte, most csőbe húz.

– A hidrogén nem a nemesgázokhoz, hanem a nemfémekhez tartozik – válaszolom tudálékosan. Azt hiszem, már kezdem érteni, hogy miért épp a kémiaterem volt az álmom helyszíne. Pedig nem is szeretem ezt a tantárgyat.

– Jaj, pont leszarom, Okoska! – legyint gúnyosan Violet. – Egyébként ki az a Josh?

     Rákönyökölök a lábamra, fejemet pedig a kezemre helyezem, és a plafon felé pislogok mosolyogva, pont úgy, ahogy a szerelmes tinilányok szoktak a filmekben.

– Josh – ejtem ki a nevét úgy, mintha egy görög istent szólítanék meg. – Ő egyszerűen tökéletes. Olyan figyelmes, még a borzalmas ruhámat is megdicsérte, nekem meg azt mondta, hogy gyönyörű vagyok. Szó szerint. Ráadásul kimentett egy kínos szituból, amit természetesen Matt és a nagyon okos Higany okozott. – Zsibbadni kezd a bal karom, ezért fintorogva masszírozni kezdem. Miért van az, hogy a valóság egy cseppet sem hasonlít a filmekhez? Még az ilyen apró, hétköznapi dolgok sem…

– Aha, hát ez a pasi dögunalom – mondja Violet. Mondjuk, ez sem épp az a válasz, amit hallani szerettem volna…

– Miért?

– Hát, lássuk csak. – Áll fel a húgom, és fel-alá mászkálni kezd a szobában. – Josh. Már a neve sem tetszik. Mint egy autófelni elnevezése. És ki mond manapság olyan nyálas dolgokat a legelső találkozásnál, hogy gyönyörű vagy? Max azt, hogy csodásan nézel ki. Az egy udvarias kijelentés arra, hogy nagy ívben leszarja, milyen ruha van rajtad, csak dugjatok egy jót, és el van intézve. – Miközben beszél, nagy lendülettel hadonászik a karjaival. – Vagy egy hatalmas könyvmoly, aki irodalmi nyelven beszél, szereti a kötött pulcsikat és még azt is ki tudta volna számolni fejben, hogy hány négyzetcentidet takarja az a ruha. – Megáll, rám sandít, és vizslatni kezd. – Ugye nem egy ilyen emberről beszélünk? Ha igen, kitagadlak a családból.

     Pislogok, igyekszem a lehető legsértettebb arcomat elővenni.

– Nem, Violet, egyik sem. Josh olyan, mint Matt, csak a kedvesebb és figyelmesebb kiadásában. – Tényleg így gondolom. Sokkal több figyelmet kaptam Joshtól abban az egy-két órában, amit vele töltöttem, mint Blackwellel a két hét alatt.

– Ja, értem, akkor Josh egy amolyan porbafingó srác. Az sem sokkal jobb, nekem elhiheted – vonja meg a vállát.

– Mi? Nem, dehogyis! Csak nem csajozik annyit, mint Matt. – Ami nekem tökéletesen megfelel.

     Violet hátradönti a fejét, egy hangosat sóhajt, majd az ágy szélére huppan.

– Akkor most elmondom, hogy mit gondolok, oké? És rohadt őszinte leszek – figyelmeztet. Kíváncsian előrébb hajolok, és várakozó arccal nézek rá.

– Halljuk – mondom.

– Te egy olyan csaj vagy, aki egyszerűen túl unalmas, de szép. Nem vagy ribanc, nem vagy magamutogató, és nem picsáskodsz. Okos vagy, de könnyen félre lehet vezetni, hidd el, én már csak tudom, elvégre a húgod vagyok. Emellett van egy csomó jó tulajdonságod. Ezeket most nem fogom felsorolni, mert képes vagy és örömödben elsírod magad, aztán a nyakamba borulsz, amihez most sem türelmem, sem kedvem nincs. Térjünk át Johnnyra – kezdi, de félbeszakítom.

– Josh, a neve Josh.

– Leszarom, felőlem Jared is lehet. Szóval Josh az elmondottak alapján pont olyan unalmas, mint te. Olyan semmilyen. Van, él, lélegzik, de semmi egyéb. Tipikusan az, akivel beszélsz egyszer, és másnap nem is emlékszel rá. Nincs meg benne az plusz. Ergo kurvára hasonlít rád, ez igaz, de neked nem ez kell. Hozzád egy Matt Blackwell illik, aki humoros, perverz, és szerintem igenis figyelmes, csak te annyira keresed benne a hibát, hogy észre sem veszed. Hazudott neked egyszer is, amikor együtt voltatok? Nem. Segített neked akkor, amikor a legnagyobb szükséged volt rá? Szó nélkül. Otthagyta a csapatát csak azért, hogy ne kerüljünk bajba? Ott bizony. Ezek mind olyan dolgok, amiket észre sem veszel, mert túl hamar elítélted azért, amiért sokat csajozik. És? Már a tizenöt éves fiúcskák is keresik a szemrevaló nőket, nemhogy egy húsz év feletti… Emlékszel, amikor engem a suliban már az első nap piszkáltak a színes hajam és a fekete cuccaim miatt? Elkönyveltek egy depis csajnak, és onnantól kezdve bármit csináltam, nem tudtam megváltoztatni a véleményüket magamról. Na, ez pont ilyen ügy. Őszintén, mit kellene még Mattnek csinálnia ahhoz, hogy meggyőzzön; fontos vagy neki? – Befejezi a hosszú monológját, s most rajta a sor, hogy kérdő tekintettel nézzen.

     Kell pár másodperc, amíg átgondolom ezt az egészet. Minden szava igaz. Amiket elmondott, valahol az agyam egyik elzárt részében pontosan jól tudtam.

– Igazad van – ismerem be. – Csak még mindig azon a kretén Dave-en töröm az agyam. Egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni. Nem akarom még egyszer átélni a megcsalt lány szerepét. Tudod, mennyire mélyen érintenek az ilyen dolgok.

– Tudom, még most is bekönnyeztél – bólint lassan.

     Odakapom a kezem a szemem sarkához és kitörlöm azt a negyedcseppnyi könnyet a szemeimből, amik nemrég keletkeztek.

– Akkor erre is őszintén fogok válaszolni. Két választásod van. Vagy adsz egy esélyt és túlteszed magad a múlton, ami már rég elmúlt, vagy leszbikus leszel, és akkor nem csalódsz egy férfiban sem többször. Mert ennyi erővel Josh is simán megcsalhat, nem? Attól, hogy kedves és figyelmes volt, még nincs garancia arra, hogy hűséges is. Matt viszont, ha jól tudom, amíg együtt voltatok, egy lánnyal sem feküdt le – mosolyog gonoszul. Baszki. Miért van a húgomnak mindig igaza?

– Ja, jut eszembe. Dave is figyelmes és kedves volt, nem? – Most még a gonosz mosoly inkább egy elégedett vigyornak tűnik; mint aki pontosan tudja, hogy igaza van, sőt, még élvezi is.

– Mondd csak, te direkt isteníted ennyire Mattet? – húzom össze a szemeimet. Eléggé feltűnő, hogy  Matt partján áll.

– Én nem istenítek senkit, csak egyszerűen próbálom megérteni a logikádat, de nem sikerül, mivel ebben SEMMI LOGIKUS NINCS! – ordít rám, mire tágra nyílt szemekkel és kétszázhúszas pulzussal hátrébb dőlök.

– Mondták már, hogy pszichopata vagy? – kérdezem hitetlenkedve.

– Csak felbaszol a hülyeségeiddel – válaszolja nyugodtabban. Jól felidegesíthettem, mert a kezeit ökölbe szorítja, a feje pedig bevörösödött.

– Ezek nem hülyeségek – rázom a fejem, és sértetten összefonom magam előtt a karjaimat.

– Jó, jó, tudod mit? Menj a selyemfiúdhoz, én nem győzködlek tovább, úgyis nekem van igazam. Ha te ennyire makacs vagy, akkor bármit mondhatok neked, semmit sem hallasz meg – pattan fel az ágyamról, és az ajtó felé veszi az irányt. Lépései közben a hajszálai nagy lendülettel csapódnak jobbra-balra.

– Violet, várj! – szólok utána, mire bár háttal nekem, de oldalra fordítja a fejét.

– Mi van?

– Tényleg van köldökpiercinged? – kérdezem.

     Ismét előre szegezi a tekintetét és menet közben válaszol.

– Nem, csak nem akartam, hogy Nagyiék azt higgyék, teljesen jó kislány lettem – legyint.

– Nem mintha ettől tartanod kellene – kiáltok utána, de erre már nem érkezik válasz. Nagyot sóhajtva kezembe veszem a csipogó telefonomat.

Két SMS-em érkezett, az első kora reggel, a második most.

Aaron: Tali?

Én: Fél óra múlva a könyvtárban leszek

A második Josh-tól érkzett.

Josh: Van kedved valahol találkozni? J

Én: Délután kettőkor a parkban? Akkor van vége a műszakomnak.

Josh: Okés J

Tetszik, hogy az üzenetek mögé mosolygós smiley-t tett. Valamiért ez az én arcomra is mosolyt csal. Felnézek a telefonomból, és agyalni kezdek, hogy mit vegyek fel. Érdekes, hogy ez csak akkor okoz problémát, ha valakivel találkozom. Itthon általában beérem egy melegítővel és egy bő pólóval.

     Felállok és kinyitom az ablakot, hogy felmérjem, milyen odakint a levegő. Még mindig tombol a nyár, bár ma kevésbé füllesztő a levegő, mint egyébként, sőt, pár bárányfelhőt is felfedezek az égen. A szomszéd néni, aki száznyolcvankét éves volt kétszázhúsz éve, a kertben kapálja a palántáit. Suli időben, amikor áthívtam Aaront és Roxot, mindig hangos megjegyzéseket tett ránk, hogy mi milyen semmirekellőek vagyunk. És hogy halkítsuk le a zenét. Még szerencse, hogy amúgy sem hallgattunk semmit az ő szitkozódásán kívül.

     Valahogy megérzi, hogy őt figyelem, ezért felegyenesedik, csípőre teszi az egyik kezét, a másikkal meg szimplán beint. Igaz, a mutatóujjával, de a szándék ugyanaz.

     – Magának is jó reggelt! – integetek vissza mosolyogva. Erre összehúzott szemekkel már épp készül, hogy elhordjon mindennek, de gyorsan becsukom az ablakot, és behúzom a függönyömet, hogy még véletlenül se halljam vagy lássam.

     A szekrényemet kinyitva kiveszem az első ruhadarabot, ami egy térdig érő tengerkék színű ruha. Tökéletesen passzol majd a kék szandálomhoz. Pár perc alatt fel is öltözöm, a hajamat pedig továbbra is kócos kontyban hagyom. Belenézek a tükörbe, és megállapítom, hogy ennél unalmasabb látványt még életemben nem láttam. Tökéletes.

     A sminkemmel sem bíbelődöm sokat, csak kispirálozom a szempilláimat, és egy epres ízű szájfényt teszek a számra.

     Lemegyek a konyhába, ahol kivételesen nem sürgölődik Nagyi. Csak Nagyapa üldögél a nappaliban a reggeli újságját olvasgatva.

– Hol van Nagyi? – kérdezem tőle.

     Lapoz egyet, majd csak azután válaszol.

– Elment a szomszédba valami élesztőért. Azt üzeni, ott a hűtőben a reggelid.

     Bólintok és kinyitom a hűtőt, de semmi mást nem találok csak pár üveg sört, néhány szalámit, sajtot, valamint egy üveg meggyet és lekvárokat.

– Ööö… itt nincs semmit – nézek át a hűtőajtó felett.

     Nagyapa egy kicsit lejjebb engedi az újságot, hogy a szemüvege mögül rám tudjon nézni.

– Én meg azt üzenem, hogy csak volt a hűtőben. Azóta már megettem. – Szemernyi megbánást sem vélek felfedezni a hangjában.

     Sóhajtva felegyenesedem és becsukom a hűtőt, majd kiveszek a pulton lévő kosárból egy almát, és beletörlöm néhányszor a ruhámba. Ha most Nagyi itt lenne, valószínűleg rám szólna, hogy mossam meg rendesen. Beleharapok a kissé savanykás gyümölcsbe, és miközben rágcsálom a falatot, azon vacillálok, hogy Nagyapa hajlandó lenne-e beszélgetni velem, vagy inkább ne is próbálkozzak, mialatt az újságot olvassa, mert úgysem figyelne rám.

     Győz a kíváncsi énem, ezért pár torokköszörülés után kicsit közelebb megyek hozzá.

– Nagyapa, neked inkább a rosszfiúk vagy a jófiúk jönnek be? – kérdezem tőle.

     Leengedi a hatalmas, WC papír színű újságot, és egy pillanatig elnéz mellettem, majd csak azután válaszol.

– Egy pillanatra meghatódtam, hogy az egyik családtagom érdeklődik a hogylétem felől. Köszönöm bogaram, hogy így aggódsz értem, de felesleges, még mindig nem vagyok buzi. – Elnevetem magam, és rájövök, hogy az imént valóban hülyén fogalmaztam.

     Nekifutok még egyszer:

– Úgy értem hozzám egy rosszfiút vagy egy jófiút tudnál elképzelni?

– Nos… - szűkíti össze a szemeit – Attól függ, mit értesz jófiú alatt. Ha egy lenyalt hajú, pattanásos, szemüveges kis faszjancsit, aki azon gondolkodik trónolás közben, hogy vajon a Hamlet vagy a Rómeó és Júlia szebb szerzemény-e, akkor igen, ő tökéletes lenne a te elvárásaidnak. Pont olyan unalmas, mint te. Sőt, benned több férfiasság lenne, mint benne. Ha viszont a rosszfiú egy kigyúrt, tetkós, menő seggfejet jelent, akkor… nos, akkor igen. Ők alapból nem téged keresnek, szóval ez esélytelen. Miért kérdezed?

– Á, inkább hagyjuk – legyintek reménytelenül, mert látom, hogy Nagyapával nem igazán lehet – számomra – komoly dolgokról beszélni.

     Felkapom a táskámat a földről, hangosan elköszönök, és kimegyek a fülledt, augusztusi levegőre. Mielőtt a könyvtárhoz érnék, valaki a hátam mögött kiabálni kezd:

– Várj már, Wilcat, úgy loholsz, mintha üldözne valaki! – Megfordulok, és mosolyogva megvárom, amíg Aaron lihegve mellém ér.

– Neked is szia.

– Ha most miattad szívrohamot kapok, életed végéig kísérteni foglak – fogja még mindig az oldalát. Hát, igen, általában én is így nézek ki, miután Roxszal megteszünk pár kilométert.

– Alig várom – nevetek fel. Mikor Aaron ismét ki tud egyenesedni, folytatjuk utunkat.

– És mesélj, hogy van Lexie „jaj, nem tudok választani két fiú között” Wilcat? – kérdezi megjátszott kislányhangon.

     Válaszul meglököm a vállammal.

– Ez nem volt szép! – morgom. – Ez olyan ribancosan hangzik.

– Ha úgy vesszük, az is. Suliidő alatt csak ezt kellett hallgatnod a többi lánytól, nem? – Ismét elváltoztatja a hangját. – Istenem, most melyik pasit válasszam; a szőke, kigyúrt, magas pasit vagy a fekete hajú, tetkós, de nem annyira izmos pasit? – szünetet tart pár másodpercig. – Tudom már! Próbáljuk ki mindkettőt! Az egyik a hátamat mossa fürdés közben, a másik a lábamat masszírozza egy hosszú nap után.

      Értetlen arccal ránézek, mire csak legyint egyet.

– Kint vannak a szomszédok a gyerekeikkel, nem akartam ennél cifrábbat mondani, nehogy meghallják és megdobáljanak.

– Értem, de én egyáltalán nem vagyok ilyen. Nem játszadozom egyikükkel sem. Mattnek például egyszer sem mondtam olyasmit, hogy akarok tőle valamit.

– Az lehet, hogy nem mondtad ki hangosan, de babám, süt rólad, hogy bármelyik pillanatban rávetnéd magad, és…

     Ekkor valaki kiabálni kezd tőlünk pár méterre.

– Hé, haver, nem lehetne egy kicsit halkabban? – Egy dühös apuka a hatéves kisfiára mutat, aki értetlenül áll a labdája előtt, és minket bámul összeráncolt szemöldökkel.

– Elnézést – int neki Aaron, majd suttogva folytatja – Szóval ezzel csak azt akarom mondani, hogy Matt már rád szállt, szóval tök mindegy, hogy mit teszel, vagy mit nem teszel, akkor is a nyomodban lesz.

     Kotorászni kezdek a táskámban a kulcscsomóm után, majd miután sikeresen előhalászom, kinyitom a könyvár ajtaját. Ahogy belépünk, egyből megcsap a kellemes, hűvös levegő. Érezni a papír dohosodó, régi illatát. Határozottan megnyugtató.

     Elmosolyodom, nem is törődök Aaronnel, aki tovább ragozza az előbbi kijelentését. Egyáltalán nem érzek lelkiismeret-furdalást. Nem mondtam, vagy tettem olyat, amit Matt félreérthetett volna. Az, hogy egyszer csókolóztunk, az teljesen véletlen volt. Nem tagadom, tényleg vonzódtam hozzá. És meg is bíztam benne, de csak barátilag. Olyan dolgokat mondtam el neki, amiket korábban senkinek. Éppen ezért nem akartam benne csalódni, mert tudom, hogy előbb-utóbb úgyis az lett volna. Ő megcsal, én összetörök, és ennyi volt az idilli kapcsolatnak. Köszönöm szépen, én ebből most kimaradok.

     – Figyelsz te rám egyáltalán? – rángat vissza a valóságba Aaron. Közben mindketten lehuppanunk egy-egy székre.

– Persze. Kérsz vizet? – állok fel, és megcélzom az automatát.

– Naná, hogy nem figyelsz rám. Igen, kérek, kiszáradtam a sok beszédtől, amiket ezeknek a szép könyveknek meséltem – válaszolja dühösen.

     Töltök mindkettőnknek, majd az egyik poharat átnyújtom neki.

– Nézd, köszi, hogy ennyire aggódsz, meg ilyesmi, de nincs szükségem lelki beszédekre. Szeretném magam eldönteni, hogy mit akarok – kortyolok egyet a hideg italból. Ez azért is hangzott viccesen, mert én magam sem tudom pontosan, hogy mit akarok. Csak sodródok az árral.

– Rendben – teszi fel mindkét kezét Aaron. – Váltsunk témát. Keresnem kell egy új fodrászt. A mostani szabadságra ment.

     És ezzel téma elterelve. Aaron beszél, én pedig bólogatok, néha még egy „aha” is elhangzik tőlem. Két tinilánynak segítek, amikor nem találják Shakespeare köteteit, de ezen kívül semmit nem csinálok, csak ülök az asztalomnál, és hallgatom legjobb barátom szóáradatát.

     Elfordítom a fejemet a könyvespolc irányába, ahol az egyik könyv borítóján két rajzolt figura áll, a férfi valami poént súg a nő fülébe, akit ez nagyon mulattat. A háttérben egy hajó homályos alakja vehető ki, és egy tenger, amelyen megcsillan a Hold fénye. Összeszorul a torkom, a gondolataim minden tiltakozásom ellenére arra a borzalmas estére terelődnek, amikor szakítottam David-del. Ő volt az első szerelmem, és bár nem voltunk sokáig együtt, de jól éreztem magam vele. Elterelte a figyelmemet, segített, amiben tudott, ajándékokat kaptam tőle, elvitt mindenhova, egyszóval tökéletes volt… Aztán azon a szörnyű estén, amikor együtt vacsoráztam a szüleivel egy jachton, minden megváltozott. David szülei egyébként sem szerettek. Szerintük rossz hatással voltam a fiukra. A parti alatt végig olyan tekintettel méregettek, hogy attól féltem, bármelyik pillanatban belöknek a vízbe, aztán egy cápa szép lassan elfogyaszt. Éppen ezért, amikor egyedül maradtam, végig számoltam a perceket, hogy mikor tér vissza a két pezsgővel Dave. Fél óra után aztán megelégeltem, és magam kezdtem el keresni. Mindenkitől azt kérdezgettem, hogy nem látták-e valahol, de senki sem tudta, hol van. A sok mászkálástól végül pisilnem kellett, ezért egyből változott a terv: nem Dave-t, hanem a WC-t kellett sürgősen megtalálnom. Össze-vissza benyitottam az összes kabinba, ami nyitva volt vagy ami éppen útba esett. Az utolsó előtti ajtónál azonban érdekes hangok szűrődtek ki. Pár másodperces hallgatózás után egy olyan érzés kerített hatalmába, amit addig sosem éreztem. Mintha az agyam kikapcsolt volna, ösztönösen rányomtam a kilincsre, ami érdekes módon nem volt bezárva. Amikor a szemem elé tárult a látvány, a torkom úgy összeszorult, hogy nem kaptam levegőt. Erősen kellett az ajtóba kapaszkodnom, különben biztosan összeestem volna. A szívem pedig akkorát hasított a mellkasomba, hogy azt hittem menten kiszakad a helyéről. Az egész testemben szétáradt ez a szúró, hasogató érzés. Tűként áramlott végig rajtam, szinte éreztem, ahogyan a szilánkok a bőröm alatt tönkretesznek. Ahogy David egy barna hajú ribanc fölé tornyosult, és…

     – Neked nem kettőre kellene ott lenned? – Aaron hangja hangosabb, mint a fejemben lévő nyögések áradata.

     Pislogok kettőt, mire felfogom, hogy mit is kérdezett. Az faliórára nézek, ami egy óra ötven percet mutatott. A francba!

– De, igen, rohanok – állok fel hirtelen, és kapkodva felveszem a táskámat a földről, előkotrom a kulcscsomóm, majd sietve kisietek a könyvtárból. Közben végig magamat átkozom, amiért el fogok késni a randiról.

– Francba, francba, francba – motyogom magam előtt menet közben. Szinte sosem szoktam elkésni sehonnan, most meg tessék, maradt kevesebb, mint tíz percem. Halkan hozzátenném, hogy a park körülbelül húsz percre van a könyvtártól.

     Hirtelen megtorpanok az úton, és sarkon pördülve ismét az elhagyott épület felé veszem az irányt.

– Picsába, picsába, picsába. – Sietve kinyitom a könyvtár ajtaját, ami mögött Aaron áll, összefont karral, dühös arccal. Tessék, ő is kiment a fejemből .

– Gyere már! – ragadom meg a karját, mert ahogy látom, magától nem mozdulna meg.

– Á, ugyan, semmi baj, nem haragszom, amiért majdnem bezártál egy dohos helyiségbe. De azért legközelebb szólj, mielőtt itt hagynál, hogy előtte el tudjak búcsúzni anyáméktól, mert reggelre egészen biztosan felfalnának az egerek.

– Ne haragudj, teljesen kiment minden a fejemből. – Gyorsan elköszönök Aarontől, és még gyorsabb tempóban haladok a park felé. Öt percem maradt.

     Az sem zavar, hogy közben ömlik rólam a víz, annyira megizzadtam, a csapzott kinézetemről pedig ne is beszéljünk. Szegény Josh, azért remélem, nem lesznek rémálmai.

     Tíz perc múlva már a parkban vagyok, a hajamból szerintem csavarni lehetne az izzadságot. Előveszem a táskámból a telefonom, és kikeresem Josh számát, hogy megkérdezzem, pontosan hol is van. A fülemhez emelem a készüléket, majd türelmetlenül várom, hogy felvegye.        

     Aztán valaki megfogja a derekamat, én pedig úgy összerezzenek, hogy kis híján kiesik a készülék a kezemből. Mielőtt megfordulnék, az illető a fülemhez hajol, és halkan belesuttogja:

– Hát te mit keresel itt, Vadmacska?