16. fejezet

Sziasztok! Meg is hoztam a tizenhatodik fejezetet, remélem, tetszeni fog. A részeket egyébként folyamatosan töltöm fel a Wattpadra is, szóval aki ott jobban szeret ott olvasni, az megteheti. :)
Legyen szép napotok!

16.

Az alapvető igazságok túlélik az összes változást, és segítik kigyomlálni az értéktelen dolgokat.

- John Jakes

A tegnapi kitörésem óta nem beszéltem senkivel. Violet ugyan egyszer bekopogott, de miután nem válaszoltam neki, inkább elment. A hisztim egy idő után inkább dühvé ért, ezért nem is próbáltam meg senkivel sem kommunikálni, mert egészen biztosan csak káromkodásáradatok hagyták volna el a számat. Inkább elfoglaltam magam az utóbbi időben elhanyagolt kötelező beadandómmal, amit sikeresen befejeztem egyetlen éjszaka alatt. Igaz, egy szemhunyásnyit sem aludtam, de az igazat megvallva, nem is tudtam volna. Próbáltam elterelni a gondolataimat, és valamennyire sikerült is. Gondoltam rá, hogy megnézek valami jó kis filmet, de nem találtam olyat, amiben a főszereplő srácnak letépik a fejét, esetleg megeszi a főszereplő csajszi.

     Mivel egész éjjel nem aludtam, reggel a tükörbe meredve a piros, bedagadt szemek helyett fekete és lila karikák virítanak egy szép félhold ívben a szemem alatt. Nem pazarolom az időmet azzal, hogy fél kilónyi korrektorral eltüntessem, inkább átdörgölöm az egész arcom egy hideg, vizes ronggyal, hátha fel is frissülök ettől egy kicsit. Hosszú, fekete hajamat hanyag kontyba kötöm, még fésülködni sincs kedvem. Egyébként is, most egy összetört szívű lányt játszok, aki nem tud uralkodni az érzései felett, azok pedig általában nem úgy néznek ki, mint akik a Vouge legújabb címlapjából léptek volna elő.

     Mikor visszadőlök az ágyamra, gondolkodni kezdek, hogy kit hívjak fel. A rám telepedő unalmat másképp már nem nagyon tudnám elűzni, így vacillálni kezdek. Aaront vagy Roxot? Talán Aaron lenne a jó választás, mivel ő a józanabb, ő az, akitől azt várhatom, hogy észhez térít, mégis az utóbbit választom. Szőke barátnőm már túlesett pár szakításon. Habár, mi tulajdonképpen nem szakítottunk Mattel – sőt, épp az a baj, hogy össze sem jöttünk, és nem is áll módomban összejönni vele.

     – Szia, Lexie, milyen volt a tegnapi napod? Mondd, hogy történt valami közted és Matt között, mert különben kinyírlak – fenyegetőzik. Roxot a ruhákon kívül a pasik és a pletykák azok, amik még lázba tudják hozni.

     Fanyar mosoly jelenik meg az arcomon.

– Most, hogy mondod, tulajdonképpen igen, történt. Csókolóztunk.

– Úristen, megcsókolt?! – visít a fülembe – Részleteket, azonnal! – követeli türelmetlen hangon. Pontosan erre a reakcióra számítottam már a legelején.

– Hazahozott a vidámpark után, és mikor ki akartam szállni az autóból, visszarántott aztán megcsókolt. Berohantam, bőgtem, most pedig mérges vagyok. Dióhéjban ennyi. – Próbálom a lehető legrövidebben elmesélni a sztorit, nehogy megint felmenjen bennem az a bizonyos pumpa. Nem tehetek róla, még érzékenyen érint a téma.

     Rox öt másodperc múlva válaszol csak.

– Várj, ezt most nem értem. Miért bőgtél, ennek örülnöd kéne!

     Szabad kezemmel megdörgölöm a homlokom, és sóhajtok egy nagyot.

– Emlékszel Davidre? – kérdezem színtelen hangon. Remélem, ez elárul neki mindent.

– Igen, de ő teljesen más, nem olyan, mint Matt! – magyarázza, a hangjából pedig egyre jobban kezd kihallatszódni a düh. – Komolyan azért nem jössz össze vele, mert attól félsz, hogy hasonlít Davidre? Arra a baromra?

– Mitől lenne Matt más? Nem emlékszel, amikor egyszer azt mesélted, hogy egyszerre három lánnyal kavart? A nevüket viszont szerintem még a mai napig sem tudja. Nem szeretnék én lenni a következő „áldozat” – rajzolok idézőjeleket a levegőbe. – Akkor sem, ha szerinted Matt tényleg érez irántam valamit. Majd találok hozzám hasonló srácot.

– Milyet? Olyat, aki egy könyv mögött ülve magyarázza neked a kovalens kötés fontosságát? Ugyan már, Lexie, nem vonatkoztathatnánk el egy kicsit Matt nőügyeitől? Egyébként is, az, amit meséltem neked már régen volt. Mi van, ha megunta a csapongó életet?

– És mi van, ha nem? – kérdezek vissza. – Mi garantálja, hogy nem csalna meg, mint David?

– Nem tudom, de miért nem kérdezed meg tőle? Ahelyett, hogy otthon siránkozol, inkább ülj le, és beszéld meg vele a dolgokat, mint két felnőtt ember. Elvégre azok vagytok.

     Elgondolkodom azon, amit Rox mond és be kell látnom, hogy a barátnőmnek igaza van. Viszont ettől még a tudatom legmélyén ott motoszkál az a bizonyos makacsság, ami nem hagy békén.

– Ha fontos lennék neki, akkor keresett volna telefonon vagy személyesen – mondom ki azt, ami már régóta nyomja a szívem. Körülbelül minden ötödik percben ellenőriztem a telefonomat az este folyamán, de egy árva SMS vagy nem fogadott hívásom sem volt. Egyetlenegy sem. És ez fájt. Az ember lánya elvárja, hogyha valakinek tetszik, akkor ír legalább egy „Csá, ütközünk holnap?” üzenetet. Még mindig több, mint a semmi. És nem, nem fogok én kezdeményezni. Matt pedig pontosan tudja ezt; ismer annyira, hogy tudja, néha elég makacs és önfejű tudok lenni.

     Rox torokköszörülése repít vissza a gondolataimból.

– Rendben, akkor alkut ajánlok.

     Előre félek, hogy mit talált ki megint, ezért habozok pár pillanatig.

– Milyen alkut?

– Nevezheted játéknak is, ha jobban tetszik. – Hangjából kiérződik az izgatottság. – Szóval, ha Matt nem keres személyesen vagy akár telefonon a nap végéig, akkor a következő a tervem. Juj, ez olyan izgi! – Mivel tapsolni nem tud, mert az egyik kezében a telefont fogja, ezért csettint párat. – Tehát ott tartottam, hogyha Matt nem jelentkezik, akkor bízd magad a sorsra – mondja diplomatikusan.

     Egy pillanatig csak bambán pislogok, majd kitör belőlem a nevetés.

– Miről beszélsz? – kérdezem még mindig kuncogva.

– Tudod, én hiszek a sorsban… - kezdi, mire félbeszakítom:

– Rox, te a tündérekben is hiszel – nyögök fel. Persze, az tök cuki, ha az ember tíz évesen még mindig hisz tündérekben meg a télapóban, de efelett már kicsit ciki.

– Az teljesen más – zárja rövidre. – Ott tartottam, hogy hiszek a sorsban, szerintem semmi sem történik véletlenül. Egyezzünk meg abban, hogy mostantól többször elmegyünk szórakozni. Az augusztus a miénk, nem kell mennünk gyakorlatra, kicsit nekünk is jár a kikapcsolódás. És, ha a sors úgy gondolja, hogy Mattel összetartoztok, akkor a harmadik találkozás után ellenkezés nélkül összejössz vele.

     Megint leblokkolok, néhány másodpercig megszólalni sem tudok. Azt hiszem, ezt meg kell emésztenem.

– Te őrült vagy – mondom végül.

Pedig már kezdtem örülni, hogy Rox esze legalább a helyén van, ha már az enyém nincs. Erre tessék, előáll nekem azzal a nevetséges ötlettel, hogy a sors mindent megold. Mintha élő személyről beszélne, komolyan! Miért hiszi azt, hogy Matt egyáltalán össze akar velem jönni? Oké, természetesen azt egyből tudtam, hogy nem olyan találkozásoknak kell ezeknek lenniük, hogy csak meglátjuk egymást az egyik buliban, hanem rendesen beszélgetünk, meg ilyesmik. De Roxot ismerve, ha csak úgy simán összefutnánk vele, a barátnőm akkor sem hagyná annyiban a dolgot, simán elhívná magunkkal.

Másfelől viszont, ha nem egyezek bele, akkor barátnőm vagy megharagszik, vagy addig könyörög, amíg igent nem mondok.

– Na, Lex, lécci, lécci, lécciii! – Tessék, már kezdi is. – Mi veszítenivalód van? Ha a szünet végéig tényleg nem találkoztok, ígérem, nem hozom többet szóba Mattet. Csak próbáljuk ki! Egyébként, én is szeretnék magamnak találni egy helyes pasit! Már fél éve szingli vagyok – siránkozik.

     Fintorgok, de végül belátom, hogy tényleg nincs mit veszítenem. Fogjuk fel úgy, mintha az alku második fele nem is lenne érvényben. Felesleges olyanokról álmodozni, hogy én és Matt vagy Matt és én.

– Rendben, benne vagyok – adom be a derekam. Mégis mit kellett volna mondanom? Hiszen Rox úgy beszél egy fogalomról, mintha élő személy lenne. És, ha esetleg mégis találkozom Mattel – háromszor, ráadásul – az nem a sors, hanem a PECH műve.

– Nagyszerű, akkor, ha már ilyen könnyen megadtad magad, mit szólnál, ha mondjuk, holnap este elmennénk valahová? Kezdek rájönni, hogy semmit nem csináltam ezen a nyáron! – fújtat.

     Átfordulok a másik oldalamra, mert hallom, hogy valaki jön fel a lépcsőn.

– Hova szeretnél menni?

– Hááát – húzza az időt. – Úgy hallottam, Josh, tudod, akinek tele van varrva mindkét karja, na, neki lesz egy bulija az egyik bárban. Kezdésként mondjuk, mehetnénk oda.

– Rendben, viszont én nem maradok sokáig.

– Majd meglátjuk – mondja, azzal a tipikus „már-előre-tudom-hogy-jól-fogod-érezni-magad” hangjával.

     Valaki kettőt kopog az ajtómon, ezért elköszönök Roxtól, aki csak úgy mellékesen hozzáteszi, hogy Josh amúg az egyik nagyon jó barátja Mattnek, ezért ne lepődjek majd meg, ha véletlen ott lesz. Remek.

– Lex, bejöhetek? – hallom az ajtón átszűrődő tompa hangot.

– Nem – válaszolom, mert eszembe jut, hogy most épp nagyon dühös és szomorú lányt játszom.

– Pedig hoztam sütit… - kezdi Violet, de rögtön a szavába vágok:

– Nem kell.

– … és sört – fejezi be a félbehagyott mondatot.

– Fáradj be! – csillan fel a szemem, és feltornázom magam ülő helyzetbe.

     A húgom bejön, becsukja maga mögött az ajtót, majd a sört odaadja a kezembe, a sütit pedig mellém teszi. Végignéz az arcomon, és leül az ágyam mellé.

– A mosott szar szebb nálad – nyugtázza.

– Drága kishúgom, te mindig olyan kedves vagy hozzám – válaszolom cinikusan. Fél másodperc alatt kinyitom a sörösüveget az éjjeliszekrényem élével. Majd büszkén mesélem el egyszer a gyerekeimnek, hogy a dédapjuk megtanított engem arra, hogyan éljem túl a napot egy rekesz sörrel, sörnyitó nélkül. Ma már menet közben, egy ajtófélfa segítségével meg tudom oldani a dolgot.

     Violet elmosolyodik, majd végighúzza a mutatóujját a tortaszeleten és nyalogatni kezdi a csokis krémet.

– Elmeséled, mi történt tegnap? – kérdezi.

     Hirtelen olyan érzésem támad, mintha eltörne bennem valami. Egy másodpercig sem húzom az időt; csak úgy áradnak belőlem a múlt este emlékét felidéző szavak. Nem is gondolkodom, simán mondom, ami eszembe jut, sokszor levegőt venni is elfelejtek. Egészen tegnap reggeltől kezdem, még Rox és Aaron vicces szituációját is elmesélem. A legfurább az egészben, hogy egyszer sem kell megerőltetnem az agyam, hogy emlékezzek egy-egy párbeszédre. Szóról-szóra vissza tudom idézni. Az érzések mindeközben kavarognak bennem, viszont olyan gyorsan ugrálok az események között, hogy csak egy-egy pillanatra ragadnak magukkal.

     Violet bólogat, néha látom az arcán, hogy elveszíti a fonalat, de nem szól közbe. Csak hagyja, hogy kiadjam magamból azt, ami már tegnap óta nyomaszt. Még Roxnak sem számoltam be az előbb ilyen részletesen. A gondolatok, amik akkor jártak a fejemben, akarva-akaratlanul kicsúsznak a számon, így egy párszor bevallom, hogy mennyire aranyosnak találtam Mattet.

     Amikor ahhoz a bizonyos csók-részhez érek, látom Violeten, hogy nem szívesen hallaná a részleteket, ezért azt csak röviden és tömören foglalom össze neki.

– De mindegy, ne is pazaroljunk több szót erre az egészre. És veled mi újság? – kérdezem a végén, csak úgy mellékesen. Általában utálok sokat beszélni, főleg magamról, ezért már csak udvariasságból is, de mindig megkérdezem a beszélgetőpartneremet, hogy vele mi történt mostanában. Miközben várom a válaszát, egy húzásra megiszom a sört, amit hozott. Kiszáradtam a sok csevegéstől.

– Szerinted sokat változtam nyár eleje óta? – pillant rám félve.

     Átgondolom a dolgot. Az igazság az, hogy nagyon kevés időt töltöttem a húgommal azóta, mióta Mattel találkozgatni kezdtem, ezért nehéz erre a kérdésre válaszolni. De tény és való, hogy amióta kimentettük azoktól a perverz állatoktól, sehova nem jár el esténként.

– Az én szemszögemből mondjam vagy Nagyiéból? – Valahonnan sejtem, hogy miért kérdezi.

– Az utóbbi – mosolyog.

     Végiggondolom a dolgokat még egyszer.

– Szerintem igen. Mármint Nagyi szemszögéből nézve a dolgokat mindenképpen. Tekintve, hogy nem vett észre semmit, hála nekem – nevetem el magam. – Miért?

     Violet hezitál pár másodpercig, majd nagyot sóhajt, és rám emeli tekintetét.

– Gondolkodtam tegnap este. És arra jutottam, hogy Nagyi csak jót akar nekem. Ezért szeretném, ha elmondanánk Nagyinak az igazat, és ha ezután úgy gondolják Nagyapával, hogy elküldenek abba a táborba, vagy mibe, akkor küldjenek.

     Egy pillanatig bent reked a levegő a tüdőmbe, de aztán lassan elmosolyodom. Tudtam, hogy erre akar kilyukadni. És büszke voltam rá, hogy végre benőtt a feje lágya.

– Biztos?

– Igen. Meg egyébként is, nem hinném, hogy el fognak küldeni Oklahomába. Nagyi nem is foglalkozik veled mostanában, szóval simán elküldhetett volna.

– Te is észrevetted? – Tény és való, hogy az utóbbi időben Nagyi nem nagyon faggat minket, vagy beszélget velünk, mint régen. De azt hittem, hogy ezt csak beképzelem magamnak, és rajtam kívül senki sem érzékeli a változást.

– Aha. Bár, fogalmam sincs, miért – vonja meg a vállát. Bólintok, egyikünk sem mond semmit. Violet pár másodperc múlva sóhajt még egyet.

– Akkor? Elmondjuk nekik az igazat? – vigyorog. Azért látom rajta, hogy valamennyire fél, de próbálja palástolni az izgatottságával.

– Rendben. De te beszélsz – teszem fel a mutatóujjamat.

– Oké, én beszélek – emeli fel mindkét tenyerét.

     Leballagunk a földszintre, ahol lecsó illata terjeng. A hasam egyből korogni kezd, de próbálom figyelmen kívül hagyni. Ma még nem is reggeliztem.

– Mindjárt kész az ebéd – fordul meg Nagyi, miközben leszed négy tányért a szekrényből. Szeretem nézni, ahogyan a konyhában sertepertél. Minden áldott nap élvezettel készíti el az aznapi ebédet és vacsorát, a szemei furán csillognak, amikor megkóstolja a levest vagy a szószt, aztán elégedetten bólint, ha jól sikerült neki.

     A gyomrom még hangosabban kiabál, de próbálom figyelmen kívül hagyni. Nagyi csak akkor szentel nekünk teljes figyelmet, amikor észreveszi, hogy az ebédlőasztal előtt állunk, mint azok az ötéves gyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre.

– Történt valami? – kérdezi. Lekapcsolja a gáztűzhelyt és rátenyerel a pultra, onnan figyel minket.

– Tulajdonképpen szeretnénk… vagyis szeretnék valamit elmondani – előz meg a válaszadással Violet. – Leülnél, kérlek? – A fejével Nagyapa mellé int, aki szokás szerint egy újságot olvas. Csak akkor néz fel, amikor Nagyi leül mellé.

     Én és a húgom közelebb megyünk, de továbbra is állva maradunk.

– Uh – vesz egy mély levegőt Violet. – Szóval, biztosan emlékeztek rá, amikor nemrég bejelentettétek nekem, hogy Oklahomába kell mennem egy nevelőtáborba vagy mi a tökö… francba kell mennem. Én nem akartam, de nagyon elszántak voltatok. Semmi kedvem nem volt egy másik városban tengetni az unalmas napjaimat, elvégre nyár van, az ember ilyenkor nem vágyik másra, csak egy kis kikapcsolódásra…

– És jó nőkre – dörmögi Nagyapa alig hallhatóan.

Violet nem is törődik vele.

– Ezért amikor azt mondta Lexie, hogy terhes, na, az valójában kamu volt, csak azért csinálta, mert azt reméltünk, hogy így egy kicsit vele is foglalkoztok, és nem csak állandóan velem. Tudom, hogy jót akartatok, ezért vállalom a felelősséget, de azért, ha lehet, ne kapjak életem végéig szobafogságot – fejezi be végül. Ennél szebben és tömörebben én sem tudtam volna összefoglalni a dolgokat.

     A nappaliban beáll a csend. Az óra kattogása idegtépően hangos, sőt, még a gáztűzhely pattogását is hallani lehet. Violet észrevétlenül belém csíp. Mindketten a nagyszüleink reakcióját lessük, akik összeráncolt szemöldökkel egymásra néznek, és a lehető legirreálisabb dolgot teszik.

Felnevetnek. Nem, rosszul fogalmaztam. A szemüket törölgetve dülöngélnek a röhögéstől.

     Violet és én összenézünk.

– Szerinted mi volt ennyire vicces? – súgja.

     Vállat vonok.

– Nem tudom, én sokkal inkább azon aggódom, hogy mikor kapnak szívinfarktust – válaszolom. Nagyi és Nagyapa a könnyeiket törölgetik, hörögve veszik a levegőt.

– Oké, mit szívtatok? – elégeli meg Violet. Szegény, életében először őszinte, erre tessék, kiröhögik. Keresztbe fonja a karját, az arca meglehetősen dühös.

– Ezt baszhatjátok, kicsikéim, már rég tudjuk, hogy hazudtatok – nevet fel ismét Nagyapa.

     Oké, körülbelül az állam a padlót verdesi, amikor Nagyapa vidáman beszámol nekünk erről az „apróságról”. Ahogy látom, a húgom is kellőképp meglepődött.

– Nézd az arcukat! – löki meg Nagyi Nagyapa vállát, mire ismét elkapja őket a röhögőgörcs.

     Violettel csendben várjuk, míg befejezik, én meg végigpörgetem az agyamban az elmúlt hetek eseményeit. Próbálok rájönni, hogy mégis mikor szólhattam el magam Nagyi előtt, de semmi ilyesmire nem emlékszem. Elvégre az utóbbi pár napban alig beszéltem vele. Viszont ez megmagyarázza, hogy miért volt eddig olyan közömbös velem. Már azt hittem, beteg.

– De hogy… vagy mikor? – Hebegek habogok, de most őszintén, melyik nagyszülő nevet azon, ha az unokái hazudnak neki? Na, ugye. Teljesen érthető a csodálkozásunk.

     Kis idő elteltével végül sikerül lenyugodniuk legalább annyira, hogy beszédképesek legyenek.

– Amikor Violet a szobádban volt, épp felmentem, hogy szóljak, kész a reggeli… vagy ebéd, nem is emlékszem már. Mindegy, szóval, amikor épp az ajtód elé értem, hallottam, miről beszéltetek. De azért örülök, hogy végül ti is elmondtátok – mosolyog Nagyi.

– Nekem meg Nagyanyátok mesélte. Mondjuk, én mindig is sejtettem, hogy az én aranyom nem egy roszhírű lány – kacsint Nagyapa.

     Figyelmen kívül hagyom a stílusát, és kihúzom magam, mintha egy hatalmas dicséretet kaptam volna.

– Köszönöm – válaszolom.

– Ja, most Virágszálról beszéltem – dől hátra a fotelében, majd újra kézbe veszi az újságját.

     Fintorgok egyet, amin Violet és Nagyi is kuncogni kezd.

– Akkor? Mi a büntetésem? – áll egyik lábáról a másikra a húgom. Egy picit mintha még mindig feszült lenne.

     Nagyi kedvesen rámosolyog.

– Azt hiszem, mindketten tanultatok az esetből. Legalábbis erősen remélem. Violet, tőled már az is hatalmas előrelépés, hogy egyáltalán őszinte voltál.

– Ő javasolta az előbb, hogy mondjuk el – teszem hozzá gyorsan, ezzel is fényezve a húgomat, hogy Nagyi nehogy azt higgye, én könyörögtem érte Violetnek.

– És kivételesen én is elnézem, hogy lenyúltad az egyik sörömet, Virágszál. Bár, be kell vallanom, elég balfaszul csórtad el, mert egyből észrevettem, viszont bízom benne, hogy nem te ittad meg mindet.

     Violet kifújja az eddig bent tartott levegőjét; feszültsége egy csapásra elpárolog.

– Nyugi, Lexie-nek vittem.

– Ez az én kis sunám, büszke vagyok rád! – kiáltja, és tényleg úgy tűnik, hogy nem csalódott bennem. Mondjuk, elég furán fejezte ki, de sebaj, már megszoktam a káromkodó Nagyapát. Nem is tudnám másképp elképzelni őt.

     Mivel úgy tűnik, hogy az ügy el van intézve, megköszörülöm a torkom.

– Én azért kérnék abból a lecsóból. Egy hideg sörrel.

     Nagyi bólint, aztán visszatér szokásos helyére, a konyhapult mögé. Leülök asztalhoz, Violet azonban megjegyzi, hogy ő jelenleg nem éhes, mivel evett a tortából.

     Elindul a lépcső irányába, ám egyszer csak megtorpan és visszafordul.

– Egyébként lett egy köldökpiercingem plusz egy tetkóm.

     Nagyi abbahagyja az evőeszközök pakolását, majd a korábbi mosolya szép lassan eltűnik. Körülbelül egyezik az arckifejezésünk: mindketten leesett állal nézzük Violetet. A feszültség csak úgy áramlik körülöttünk. Akaratlanul is a tesóm hasát kezdem szuggerálni, de pechemre a bő póló, amit visel, teljesen eltakarja a köldökét.

     Nagyi már épp kezdi szóra nyitni a száját, hogy válaszoljon a húgomnak, de Violet megelőzi.

– Nyugi, csak vicceltem – emeli fel a két kezét.

     Nagyi kifújja a levegőt, és a fejét rázva felnevet.

–  Csak piercingem van – teszi hozzá, majd felszalad az emeletre, ezzel elkerüli, hogy Nagyi lerohanja egy kisebb szócsatával, amit úgyis Violet nyerne meg.

     Ehelyett csak folytatja a tálalást. Közben azért hallom, ahogy halkan zsörtölődik magában:

– Sosem fog megváltozni ez a gyerek… A fene vigye el, hogy mindig csak a baj van vele.

Úgy döntök, hogy inkább a szobámban eszek, ezért amikor Nagyi odateszi elém a tányért, fogom magam és felmegyek. Titkon reménykedem benne, hogy a húgom ott ül majd az ágyamon, arra várva, hogy kibeszéljünk az előbb történteket, de nincs ott. Megnézem a telefonomat, amelyen máris egy Roxtól kapott üzenet virít, miszerint kapjam össze magam, mert este bulizni megyünk. A szemeimet forgatva inkább nem is válaszolok rá. A nyaram már így is úgy is el van rontva, ez a pár szórakozás nem fog rajta tovább rontani. Persze most nyilván boldogabb lennék azért, ha Matt mondjuk keresett volna, vagy jelét adta volna, hogy igenis érdeklem és többet jelentek neki, mint azok a lányok, akikkel eddig dolga volt. De lassan rájövök, hogy a valóság, és a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatok nagyon távol állnak egymástól.

Kérlek titeket, ha elolvastátok a fejezetet, kommentben írjátok meg, hogy hogy tetszett. Köszönöm :)