12. fejezet

Sziasztok! Na, mit szóltok, meghoztam az új részt! :) Remélem, tetszeni fog, én nem akartok majd a végén megölni. Kellemes olvasást kívánok. Ó, és köszönöm az előző részhez érkezett rengeteg kommentet, nekem vannak a legtürelmesebb és legaranyosabb olvasóim :) Egyébként észrevettétek már, hogy új menüpont is van? Bizony. :) Éééés hamarosan meglesz a 100 olvasó :") Imádlak titeket! Hatalmas ölelés mindenkinek. 

12.

"Az igazi társat nem találjuk, hanem jön. Ha jön... nem minden sorsban van találkozás."

 - Müller Péter

     Késő reggel kelek, mert előző este úgy döntöttem, hogy ma az ágyban fogom tölteni az egész napomat. Azonban amikor a tegnap történtek eszembe jutnak, akaratlanul is Matt üzenetére gondolok, amit még este küldött. Automatikusan ránézek az órára, ami kilenc órát mutat. Azt mondta, reggel egy tálca sütivel várjam. Ez pedig azt jelenti, hogy hamarosan az ajtóm előtt fog állni.

     Mint akit ágyúból lőnek ki; felpattanok, és a fürdőmbe sietek. Pontosabban sietnék, ha nem lenne bezárva belülről az ajtó. Nem hiszem el, hogy Violetnek pont ma, pont most kell elfoglalnia a saját fürdőszobámat, ahol a sminkcuccaim vannak.

– Violet! – kopogok erőteljesen – Engedj be, kell a fürdőszoba! – Semmi válasz nem érkezik. – Violet, vészhelyzet van, azonnal engedj be!

     Halkan kiszűrődik húgom válasza:

– Húzz el, én jöttem be előbb. Negyed órát csak tudsz még várni. A lenti fürdőben Nagyapa van, kopogj be hozzá.

     Gyanítom, hogy Nagyapa már rég végzett, és szívesen használnám a lenti fürdőt, csak ott nincs semmi olyan dolog, ami rendbe teheti az arcomat. Komolyan, még egy szempillaspirál sincs odalent.

– Violet, utoljára kérlek, hogy sürgősen gyere ki a fürdőszobából, az se érdekel, ha épp meztelen vagy! Szóval utolsó figyelmeztetésem: csoszogj szépen ki, vagy szólok Nagyinak! – Tudom, nem épp a legfélelmetesebb fenyegetés, de mi mást tehetnék? Azért az ajtót nem fogom betörni.

– Húzzál már innen, idióta! – kiált ki. Eszem megáll! Hogy lehet valaki ennyire szemtelen?

Két választásom van: várom, amíg kijön, ezzel kockáztatva, hogy Matt is befut, és meglátja a jó kis pizsimet, na meg a „mostkeltem” fejemet, vagy szólok Nagyinak. Naná, hogy az utóbbi mellett döntök.

– Nagyiii! Violet nem jön ki a fürdőszobámból! Szólj rá, mert nekem nem fogad szót! – ordítok le az emeletről. Nagyi nemsokára meg is jelen, és afféle „már megint veszekednek” arccal sétál fel a lépcsőn. Szegény, már bőven hozzászokott az ilyen dolgokhoz, sőt, néha még csodálkozik is, hogy nem kezdődnek a reggelek káromkodásokkal és veszekedéssekkel.

     Ő is kopog párat az ajtón, majd mikor nem kap választ, hangosan közli a húgommal:

– Ha fél percen belül nem jössz ki, beküldöm Nagyapát. – Bentről zörgés hallatszik, közben Nagyi odakacsint, amin elmosolyodom. Kattan a zár, Violet pedig dühös arccal néz rám.

– Tessék, remélem, örülsz – veti oda, majd elmasíroz mellettem – Az embert már szarni se hagyják nyugodtan – morogja halkan, mire Nagyiból és belőlem is kitör a nevetés. Látom, ahogy Violet visszanéz, és átsuhan az arcán egy mosoly. Kezdem azt hinni, hogy itt mindenki vicces, csak én nem.

– Kösz, Nagyi. De ugye rám nem küldöd Nagyapát? – kérdezem tetetett félelemmel.

     Nagyi nagyot sóhajt, és gúnyosan forgatja a szemeit.

– Még átgondolom – a végére ismét elneveti magát, majd vállon legyint a törlőrongyával, és kimegy a helyiségből.

     Bent aztán a tükör elé állok, és percekig szuggerálom az arcomat. Kint meleg van, de nem annyira, mint eddig. Kell alapozó, vagy nem? Kétszer a kezembe fogom a bőrszínű tubust, majd végül lerakom. Csak pár pattanás van a homlokomon, amit nagyrészt a hajam eltakar, szóval elég lesz a korrektor és a púder. Ezekkel végezve teszek fel egy kis szempillaspirált és szemöldökceruzát, majd egy rózsaszín szájfényt. Igen, csakhogy az gyorsan lekopik, főleg, ha az ember sokat iszik.

     Felöltözök, és a nadrágom zsebébe csúsztatom inkább, biztos, ami biztos alapon. Már csak a hajam maradt hátra, ezért sietősen átfésülöm egyszer. Aztán még egyszer. Végül rájövök, hogy nem is tetszik kiengedve, úgyhogy felcopfozom. De ez így nem túl unalmas? Általában vagy lófarokba, vagy kontyba van kötve fekete hajzuhatagom. Inkább kiengedem, és csak reménykedem, hogy nem fogok teljesen leizzadni. Nem könnyű, ha az embernek fenékig érő haja van. És pechemre, olyan dús, hogy téli takarónak is bőven megállja a helyét. Végül ismét meggondolom magam, majd felcsavarom egy szép kontyba. Legalább jobban látszik az arcom.

     Sosem szoktam problémázni azon, hogy hogy nézek ki, most mégis ez a legnagyobb bajom, és teljesen döntésképtelen vagyok. Ráadásul Mattnek akarok tetszeni. Nem, nem, Lexie, te nem másnak, hanem magadnak akarsz tetszeni.

     Jó, én elkészültem, de azt ne várja Blackwell, hogy egy tálca sütivel fogom az ajtóban várni. Hol élünk mi, az ötvenes években? Ráadásul a sütési tudományom a palacsintánál befellegzett, szóval ne várjon olyan sokat tőlem.

     Felkapom a telefonomat az éjjeliszekrényemről, és megnézem, hogy nem írt-e… Aaron. Igen, hogy nem írt-e Aaron. Szomorúan konstatálom, hogy egy árva üzenet sem érkezett tőle. Mármint Aarontől, nyilván. Ki mástól?

     Leballagok a földszintre, és nézem, ahogy Nagyi az ebédet készíti. Rákönyökölök a pultra, és onnan figyelem, ahogy sebtén felszeleteli a hagymát meg a répát. Komolyan, míg más több másodpercig koncentrál arra, hogy óvatosan vagdossa a zöldségeket, addig Nagyi olyan sebességgel teszi ezt meg, mint azok a séfek a tévében.

– Velünk ebédelsz, vagy elmész Mattel? – kérdezi fel sem nézve.

– Hát… nem tudom, tegnap azt mondta, hogy reggel az ajtóban várjam egy tálca általam készített süteménnyel.

     Nagyi abbahagyja a szeletelést, és összeráncolja a szemöldökét.

– Miért akar ez a gyerek; ételmérgezésben meghalni?

     Violet a tévé előtt ülve hangosan felnevet, én pedig csak gúnyosan forgatom a szemeimet. 

– Nem tudom, mindenesetre… - a mondatomat félbeszakítja a csengő hangja, mire nagyot dobban a szívem. Remélem, nem most kapok szívinfarktust.

     Mivel láthatólag senki sem szándékozik kinyitni az ajtót, ezért komótosan odasétálok, majd kitárom. Matt hanyagul az ajtófélfának támaszkodik, az ingje félig kigombolva, sötét haja pedig összevissza áll, mintha már előzőleg beletúrt volna. Ehhez még hozzátársul a tengerkék szeme, ami most még világosabb, mint eddig. Ahogy meglát, kivillantja fehér mosolyát, és felemeli az egyik kezét, amiben egy szál vörös rózsát tart.

– Virágot a virágnak – mondja, majd még jobban felém nyújtja. Oké, ha a szívem ilyen sebességgel kalapál a mellkasomban, hamarosan tényleg a mentő fog elvinni. Valószínűleg az arcom felvette a rózsa színét, mert Matt még jobban vigyorogni kezd. Sóhajtok egyet, elveszem tőle a virágot, és próbálom rendezni a gondolataimat, na meg nem sok sikerrel ugyan, de próbálok az eredeti arcszínemre összpontosítani.

– Melyik öregasszony kertjéből vágtad? – kérdezem.

– Azt hiszem, a te kertedből. – Arcán immáron az a tipikus perverz nézés ül, komolyan, hasonlít Nagyapáéra. – Szedd a cuccod, átugrunk hozzánk, gyakorlunk a srácokkal az estére.

– Miért, mi lesz este? – kérdezem, ám mielőtt válaszolna, kiegészítem magam: - Akarom én tudni, hogy mi lesz este?

     Matt megvonja a vállát.

– Összehívjuk a csapatot, és tartunk egy meccset a pályán. Este nyolckor lesz, ha szeretnél, te is jöhetsz, aztán utána beülünk a Dallaurantba, és megünnepeljük, hogy nyertünk.

Valószínűleg, ha megyek, akkor biztos, hogy viszem magammal Roxot, aki majd kommentálja az eseményeket, máskülönben képes vagyok akkor is tapsolni, ha a Blackhellek kikapnak. Mondjuk, megnézném a mindig magabiztos Matt arcát, hogy milyen képet vágna, de ez most lényegtelen.

– Honnan tudod, hogy ti nyertek?

     Közelebb hajol a fülemhez, olyannyira, hogy érzem a kellemes dezodorját.

– Mindig mi nyerünk, Vadmacska – suttogja.

     Gondolj az arcod eredeti színére. Eper. Paradicsom. Cseresznye. Málna. Ööö… páviánsegg… Ááá, ez így nem lesz jó, koncentrálj már, Wilcat!

     Elfordulok tőle, egy szó nélkül bemegyek a konyhába, leteszem az asztalra a rózsát, majd visszamegyek, lekapom a fogasról a táskámat, és lehajtott fejjel kimegyek az udvarra. Abban bízom, hogy a napszemüveg eltakarja az arcomat, úgyhogy rögvest fel is teszem. Matt nem szól semmit, csendben lépked mellettem, de a szemem sarkából látom, ahogy folyamatosan mosolyog. Egyértelműen rajtam.

      – Már bánom, hogy nem hoztam magammal azt a rózsát, most szívesen arcon csapnálak vele – mondom dühösen. Kezd bosszantani, hogy ilyen jól szórakozik.

– Miért? – néz rám ártatlan tekintettel. Mintha nem tudná…

– Töröld le az arcodról azt a mosolyt, Blackwell, mert orrba nyomlak – fenyegetőzöm.

– Imádom a vad kiscicákat.

     Gyorsabban kezdem szedni a lábaimat, amikor rájövök, hogy én ezzel a barommal fogok egy egész napot eltölteni. Te jó ég, mától megbecsülöm azokat a ribizliket, akik eltöltöttek Mattel egy egész napot. Vagy egy felet.

     Megtorpanok, és szigorú tekintettel ránézek.

– Ha nem hagyod abba, hazamegyek.

– Ha nem akarod, hogy megint a vállamon cipeljelek, akkor szedd a mancsaidat. És ezúttal még rád is sózok egyet, szóval több tiszteletet.

     Ismét elindulok, és sértődött hanggal válaszolok:

– Ez az aszfalt több tiszteletet érdemel nálad… Tisztelet… Mindjárt letaposlak, Blackwell, és akkor keresheted a tiszteletedet – motyogom magamban, amin Matt megint csak jól mulat. Inkább figyelmen kívül hagyom, és úgy teszek, mintha nem is sétálna mellettem.

***

– Szia, Matt csaja – karol át Brandon, mire hangosan roppan egyet a vállam. Nem, kicsit se fájt. A fiúk szokás szerint a nappaliban söröznek, és játszanak. Szerintem egyedül Brandon vett észre, vagy csak leszarják a többiek, hogy köszöntem nekik.

– Mizu, Matt csaja? – kérdezi Brandon.

– A nevem még mindig Lexie, és semmi, ti mit csináltok? – kérdezem a playstationöző fiúk felé intve.

– Hát, kérlek, mivel Kuki-Muki nem tud autót vezetni, vagy legalábbis nem ajánlott nekik, ezért virtuálisan tolják. Eredeti, nem? És veled mizu, Matt csaja? Mondták már, hogy egyre dögösebb leszel? – elismerően végignéz rajtam, és közben úgy bólogat, mint egy gyalogkakukk.

– Szerényebben a csajommal, Brandon – szól ki a konyhából Matt. Brandon csak kacsint egyet, és lehuppan az egyik fotelbe, én pedig leülök a szőnyegre, és onnan figyelem Kuki-Mukit, akik szerintem már öt perce nem pislogtak.

– Blackwell, gáz van – szólok a megérkező Mattnek, aki pár doboz sörrel tér vissza.

– Mi a baj, Vadmacskám? – ül le mellém. Végignéz rajtam, és összeráncolja a szemöldökét. Á, szóval így néz ki az arca, ha valakiért aggódik.

– Azok ott – mutatok Kuki-Mukira – Már vagy öt perce nem pislognak. Kezdek aggódni, hogy nem sült-e ki a szemük.

     Matt felnevet, aztán feláll a földről. Összeüti a két tenyerét, mire mindenki egy emberként fordul felé.

– Indulás, gyakorolni, út közben igyátok meg a sört. Seth, te pedig ne bámuld már a csajomat. – Fenyegető nézéssel figyeli Seth-t, aki folyamatosan emelgeti a szemöldökét, és eszeveszettül vigyorog közben. – Főleg ne a melleit – teszi hozzá, amitől ismét kipirul az arcom. Kipirul? Nem, inkább kivörösödik.

– Nem tehetek róla, haver. Ha valami szép, azt muszáj megnézni. Főleg, ha kettő van belőle – válaszol. Szerencsére nem bámul tovább, inkább feláll a kanapéról, és fog egy sört. A többiek is nagy nehezen elszakadnak a játéktól, sorban kinyitják az italukat. Nem szándékozom én is velük inni, de Matt odanyújt egyet, így kénytelen vagyok elfogadni.

     A figyelmem egyből az ajtón betrappoló kutya köti le, pontosabban a fekete cukiság, akivel korábban már találkoztam. Pokol megérinti nedves orrával a karomat, és leül mellém. Mosolyogva végigsimítok a fején, mire boldogan lihegni kezd.

– Na, neked bezzeg egyből csóválni kezdi a farkát – ingatja szomorúan a fejét Brandon. Gondolom, a fiúkra rá se hederít Pokol. Csodálkozom, hogy nem szedték még szét szegény kutyust.  

– Hidd el, nekem is ez a reakcióm, amikor meglátom Vadmacskát – mondja Matt, mire a többiek kórusban felnevetnek. Jézusom, körül vagyok véve perverzekkel. Az egyiknek én vagyok a „csaja”, a másik úgy bámul, mintha még nem látott volna nőt, a harmadik otthon olvassa az újságját… Katasztrófa.

     Miután végre kibaromkodták magukat a srácok, elindulunk a parkba. Magammal vittem Poklot, arra az esetre, ha unatkoznék. A fiúk előttünk mennek, én pedig Pokollal kicsit lemaradva baktatok utánuk. Na, nem azért, mert lemaradtam, hanem mert körülbelül mindenki megbámulja őket, tekintve, hogy hangosan éneklik a One More Time-ot, Britney Spears-től. Két fajta arccal néznek a járókelők: „ezek megőrültek” vagy „ahw, de cukik”. Az utóbbit természetesen csak a tinilányoktól kapják, akik kuncogva rebegtetik a szempillájukat. Szánalmas…

     A parkba érve keresünk egy árnyékos helyet, én pedig leülök egy közeli padra, és onnan figyelem, ahogy gyakorolnak. A tévékben általában mindig, olyan sokan szerepelnek játék közben, hogy képtelen vagyok megjegyezni, ki milyen posztot tölt be. Mivel Matték csak hatan vannak, ezért három-három felállásban játszanak. Matt, Seth és Peter az egyik oldalon, Kuki, Muki, és Brandon velük szemben. Matt ordítására Kuki-Muki egymásnak passzolja a labdát, Matték pedig arra törekednek, hogy minél előbb feldöntsék egymást. Véleményem szerint, amellett, hogy ez a játék rendkívül veszélyes, teljesen értelmetlen is. Ki akarná, hogy folyton leterítsék a pályáról? Szerintem, ha rám lépne az egyikük, már attól meghalnék. Ezek meg itt ugrálnak egymáson… Ki érti a mai pasikat?

     Nem hazudott Matt, amikor azt mondta, hogy Pokol egy rém lusta állat. Konkrétan elvágta magát a fűben, és a hátán feküdve, kinyújtott nyelvvel alszik. Csak akkor nyitja ki a szemét, amikor Matték szünetet tartanak, és közelebb jönnek hozzánk.

     Blackwell leül mellém, a többek pedig pár méterre tőlünk passzolgatják egymásnak a labdát.

– Hallod, Vadmacska – löki meg a vállam.

– Nem – rázom a fejem.

– Nagyon tetszik a szájfényed, megkóstolhatom? – kérdezi. Lassan felé fordulok, és egy kedves mosolyt küldök felé.

– Persze – válaszolom. Órákig nézném a döbbent arcát, azt hiszem, nem erre a válaszra számított. Elfordulok tőle, és benyúlok a zsebembe, ahol a reggel elrakott szájfény lapul, majd kiveszem, hogy a kezébe nyomjam.

     Matt forgatni kezdi a tubust, és úgy nézi, mintha még életében nem látott volna hasonló dolgot. A többiek a háttérben hangosan röhögnek, valószínűleg végig minket figyeltek. Én is elégedett mosollyal ülök, s úgy nézem Mattet, aki kínosan elröhögi magát, majd megdob a szájfénnyel.

     – Mi mára végeztünk, ha szeretnéd, akkor hazakísérlek.

– És a többiek? – biccentek a fiúk felé.

– Szerintem hazatalálnak egyedül is – nevet.

     Leguggolok Pokolhoz, aztán pár perc búcsúzkodás után Mattel együtt indulok haza. Út közben egy kicsit jobban beavat az amerikai foci világába, elmondja, hogy nagyjából kinek mi a feladata meccs közben, és azt is, hogy a touchdown éri a legtöbb pontot. Vagyis, aki feldöntés nélkül el tud futni a labdával a fehér vonalon kívülre. Világos.

– Számíthatok rád este? – kérdezi, amikor a házunk elé érünk.

– Ott leszek – mosolygok.

– Megígéred? – húzza össze a szemeit.

– Megígérem – nevetek. Valószínűleg úgy fogok ott ülni, mint hal a szatyorban, de ha ez boldoggá teszi, akkor miért ne? – De ha kikaptok, letagadom, hogy ismerlek.

     Matt a szívére teszi a kezét, és meggyötört arcot vág.

– Akkor meghasadna a szívem, amit neked tartogatok.

– Megtisztelő, de ha donor akarsz lenni, akkor rossz emberhez jöttél, mivel nekem van szívem.

     Matt pimasz mosolya ismét megjelenik.

– Ami folyton kiugrik a helyéről, ha meglátsz – bólogat – Ismerem az érzést, velem is ez történik, ha túl sok alkoholt iszom.

– Nagyszerű. Akkor este találkozunk – intek neki.

– Aztán ne felejts el csere bugyit hozni. Nehogy nekem strandot csinálj a nézőtérből – szól utánam.

– Viszlát, Blackwell – csukom be az ajtót, mielőtt kitör belőlem a röhögés.

     Még mindig kába tekintettel, mosolyogva indulok meg a lépcső felé, mire egy jeges hang megállít:

– Szervusz, Lexie. – A mosoly lefagy az arcomról, lassan a hang irányába fordulok. A pulzusom az egekbe szökik, ám most valami egészen más miatt. Kővé dermedve, kikerekedett szemekkel nézek farkasszemet az előttem álló anyámmal.