11. fejezet

Sziasztok! Tudom, elég rég volt már új rész, amit nagyon sajnálok. Azért remélem, maradtak még olvasóim. :) Kíváncsian várom a véleményeiteket. És köszönöm a barátnőmnek, hogy bétázott nekem, nélküle még ma sem lenne rész. 
Kellemes olvasást!

11.

Nem vagyok féltékeny típus, csak éppen nem tudom elviselni ha hozzányúlnak ahhoz, ami az enyém.

- Moulin Rouge c. film

     Egy másodperc sem telik el, és Aaron már egyből felpattan a helyéről, hogy elém siessen. A pupillám kétszeresre tágul, hogy vajon tényleg ennyire aggódott-e értem, de amikor belenézek szürke szemeibe, látom, nem csupán erről van szó: barátom tekintete szinte könyörög. Ó. Hát, persze, minél előbb ki kell mentenem innen.

     – Sziasztok! – kiáltok be a nappaliba, ahol Nagyapa egy újságot olvas, Nagyi pedig a konyhapultot törölgeti. Mindketten felkapják a hangomra a fejüket.

– Szia, drágám – mosolyog Nagyi.

– Baszós szép napot, aranyom – morog Nagyapa az orra alatt. Halkan felnevetek nagyapám nem túl szép köszönésére, ám mielőtt reagálhatnék rá bármit is, Aaron húzni kezd az emelet felé. Értem a célzást, ezért sebtén felnyargalunk a lépcsőn. Mellettünk Violet trappol le, és halkan, épp hogy csak mi halljuk, odaszúrja az előttem lépkedő fiúnak:

– Szevasz, buzikám.

Ma senki se tud normálisan köszönni a másiknak?

     Aaron rá se hederít, és nekem sincs időm leszidni a húgomat. A szobámba érve becsukom magam mögött az ajtót, és nézem, ahogy Aaron hanyatt vágja magát az ágyamon, majd egy hatalmasat sóhajt: mintha egy szikla gurulna le szívéről. Mellé ülök, és mosolyogva várom, hogy megszólaljon.

     – Borzalmas volt, érted? Borzalmas – látványosan összerezzen, hogy megmutassa, mennyire megrázták az események.

– Mondtam, hogy ne gyere korán – nevetek. Így jár az, aki előbb érkezik meg, mint én.

– Próbáltam feljönni a szobádba, amikor mondták, hogy még nem vagy itthon. Érted? Megláttam a lépcsőt, egyből összekötöttem a lelkünket, hogy talán, talán most az egyszer sikerül feljutnom úgy, hogy a fülem és az agyam nem károsodik. Már örültem, amikor Nagyapa nem nézett fel abból az újságból. Gondoltam, na, most az egyszer végre megúszom. De nem… – szipog. Én közben fogom a hasam, és kétrét görnyedek a nevetéstől.

     Aaron rám se néz, úgy folytatja.

– Azt mondta, beszélnünk kell egy fontos dologról, ami csak minket érint. Mármint engem meg őt. Gondoltam, nyom a zsebembe egy spanglit, vagy ad egy kis zsét, hogy vegyek magamnak illegális cuccokat. Erre mi történik? Na, mi történik? Kurvára nem ez történt – csettint egyet, hogy jól hangsúlyozza a mondat végét.

     Elképzelni sem tudom, hogy miről diskuráltak, mert Aaron nagyon ritkán akad ki ennyire.

– Miről beszélgettetek? – Most már igazán kíváncsi vagyok a válaszára, és lélekben felkészülök, hogy nem számíthatok semmi jóra. Aaron üres tekintettel felém fordul, és színtelen hangon közli:

– A prosztata-megnagyobbodásról.

     Azt hiszem, még sosem röhögtem ilyen jót, legalábbis az utóbbi napokban biztosan nem. Arcomat a takarómba temetem, úgy próbálom eltakarni retardált, röhögő fejemet. Az, hogy Aaron nem nevet, csak komoran rázza a fejét, mint egy kisgyerek, akinek egy álmát törték volna össze, még viccesebb.

     – És ez még nem minden – sóhajt – Részletezte is. Azt hiszem, hetero lettem.

Úgy fulladozok, mint egy beteg fóka, aki félrenyelt egy halat, annyira irreális az egész. Két perccel később viszonylag sikerül elcsendesednem, de még párszor kitör belőlem egy-egy kuncogás.

– Azt hiszem, akkor jobb lesz, ha indulunk a szépségszalonba, igaz? – kérdezem vigyorogva. Aaron izgatott arccal néz rám, máris visszatért belé a régi énje. Azt hiszem, ha most kihagynánk ezt a programot, lehet, hogy legjobb barátom depresszióba zuhanna.

– Akartam is kérdezni, hogy mi ez a ruha rajtad. Rózsaszín Párduc felvonulás volt? – mutat díszes felsőmre és színes tapadómra.

– Mi? Ja, nem, Matt ezt a ruhát adta – vonom meg a vállam, majd felpattanok, és a szekrényemhez sietek.

     Feltúrom a sok ruhát, és pár perc hezitálás után kiválasztok egy egyszerű pólót, amin egy hatalmas fagyi díszeleg, mellé pedig csipkés shortot. Tíz perc múlva indulásra készen állok, ezért Aaronnel együtt lemegyünk a földszintre. Fogom a kézitáskámat, amiben a telefonom, pár zsepi és egy üveg víz van.

     – Nagyi, elmegyek Aaronnel a városba, délután jövök!

Nagyi csak megvonja a vállát, ám Violet ránk mosolyog és hangosan megkérdezi:

– Nagyi, nem is kérdezed meg Lexie-től, hogy jól van-e? – Miért érzem azt, hogy ezt szándékosan kérdezte meg? Mindig fel kell hozni ezt a témát?

– Hogy? – kapja fel a fejét Nagyi, és arra számítok, hogy aggodalmasan odasiet hozzám, ám unott tekintettel sóhajt egyet – Ha baj van, majd úgyis szól.

     Mielőtt elcsodálkoznék a viselkedésén, Aaron már el is köszön mindenkitől, karon ragad, és húzni kezd kifelé. Miért rángat egész nap?

     Sétálni kezdünk, azonban nem bírom ki, hogy ne osszam meg Aaronnel a bennem megfogalmazódott kérdést.

– Csak nekem tűnt fel, hogy Nagyi... furán viselkedett?

     Aaron rám sandít, majd megvonja a vállát.

– Lehet, hogy nem érdekli a problémád.

     Erre én megtorpanok, és a homlokomra csapom a kezem. Fejemben ezer meg egy gondolat cikázik, szívverésem egyre gyorsabb, és lassan hátrálni kezdek.

– Lehet, hogy beteg?

     Aaron lenézően oldalra dönti a fejét, és forgatni kezdi a szemeit.

– Vaaagy csak leszarja a bajaidat. Van ilyen.

– Nagyinál ilyen nincs.

     Látszik, hogy a barátom kezd kijönni a sodrából, mert idegesen hadonászni kezd a kezeivel.

– Gondolkodj, ő úgy tudja, hogy felcsináltak, valamint van egy problémás másik gyerek is a családban. Viszont nem az anyád, ezért nyilván nem fog mindenről beszámolót kérni, elég nagy vagy már ahhoz, hogy magad intézd a dolgaidat. És mivel téged egész életében felelősségteljes, talpraesett lánynak könyvelt el, ezért nem fog kétpercenként kopogni az ajtódon, hogy – itt átvált Nagyi hangjára – „Drágám, ugye bevetted a piruláidat?”, „Nem kérsz egy pohár jeges vizet?”, „Jaj, bogárkám, angyal bongyorom, nem folyt el a magzatvíz? Doktor bácsi azt mondta, hogy két óránként kell szedned a vitaminjaidat.”

     Akaratom ellenére ismét elröhögöm magam, és belül hálás vagyok Aaronnek, amiért mindig jobb kedvre derít. Továbbá megdicsérem magamban, hogy ilyen jól színészkedik.

– Oké, oké, te nyertél – megadóan felemelem a kezeimet.

– Na, haladjunk, mert besül a popsim. – Mint az amerikai filmekben; feltartja a bal kezét, és hangosan elüvölti magát, hogy „előre!”. A szemem sarkából látom, ahogy a szomszéd kutyás néni odakapja a fejét, majd hangosan odakiált nekünk, hogy most meg is halhatott volna szívinfarktusban. Aaron pedig kapásból visszaszól neki, hogy nincs akkora szerencséje az emberiségnek. Szegény nő halkan morog magában, majd jobbnak látja, ha kutyájával együtt elmegy.

     A városig meglehetősen közel lakunk, de ebben a hőségben valósággal óráknak tűnik a pár perces út. Nem vagyok hozzászokva a meleghez, jobban kedvelem a hideg, esős időket, ezért nekem már a húsz fok is kánikulának tűnik.

     Őszinte leszek; fogalmam sincs, hol van a szépségszalon. Aaron hetente látogatja, de ha én is vele tartok, akkor mindig elmegyek inkább a pár utcával odébb lévő CandyShop-ba. Azt az elvet vallom, hogy azok a krémek, amiket rám raknak csak pár napig, max egy hétig tartanak, szóval az egész felesleges pénzkidobás. Pedig még Violet is járkált iskola alatt ilyen helyekre. Hogy ezt honnan tudom? Csodálatos módon, a haja mindig más színben virított eme csodás napok után.

     A szalonban egy kedves nőcike fogad minket, és amíg Aaronnel beszélget, addig én azzal vagyok elfoglalva, hogy a tapétás falat nézegessem. Egészen aranyos kis helynek tűnik. A székek és a fotel is otthonossá teszik, szóval nem lehet baj ebből.

 – Mélytisztító arckezelés jó lesz? – zökkent ki Aaron a gondolataimból. Ó, szóval az én arcomat is vakargatni fogják? Király.

– Igen… - vonom meg a vállam, tekintve, hogy azt se tudom, mi az a mélytisztító arckezelés. Alagutat ásnak az arcomba, vagy mi?

     A plázacica kinézetű nő egy törölközőt nyom a kezembe, és megparancsolja, hogy öltözzek át. Mikor furán nézek rá, sóhajtva veszi a fáradságot, és részletesen kifejti, hogy mire is gondol. Aha, szóval lényegében úgy fogok most kinézni, mint azok a hollywoodi színészek, ha wellness hétvégére mennek. Szuper.

     Viszonylag gyorsan végzek, a hajamat felkötöm egy laza kontyba, és felveszem a hajpántot, amit a kozmetikus adott. Ezután felfekszem az ágyra, a fejem mögött pedig a nő ül. Fogalmam sincs, hogy hol van Aaron, vagy mit csinál, és még csak körbe se tudok nézni, mert egyenesen kell tartanom a fejem. Nagyszerű, most legalább megszemlélhetem a gyönyörű, fehér plafont.

     A nő közvetlenül mögöttem ül, én pedig erősen próbálok nem arra figyelni, hogy a szilikon mellei lassan eltakarják előlem a kilátást. Szerencsére észreveszi magát, és lejjebb ereszi a székét, ám ezután kezdetét veszi a fantasztikus krémlavina.

– Csukd be a szemed, most letisztítom az arcod – utasít, és épphogy becsukom az szemem, már keni is rám az enyhén gyógynövény illatú habot. Mivel nem látom, hogy mikor mit csinál, ezért kénytelen vagyok az orromra támaszkodni. Érzem, ahogy egy pamaccsal letörli az arcomat, majd egy csapásra bekönnyezik a szemem az orrfacsaró szag miatt. Egy rettentő erős és mentolos illatú anyaggal átsiklik az arcomon, és meg sem áll egészen az államig. Azt hiszem, kétszer elájulok közben, de sikeresen túlélem a szagáradatot.

     Kotorászást hallok magam mellől, majd pár másodperc múlva egy… ecset siklik fel-alá a bőrömön. Most ez a nő süteménynek néz, és azért ken be ennyi habbal, vagy mi? Visszaszívom, ez a szalon olyan otthonos, mint Jancsi és Juliskában a boszorka háza. Szerintem ez a nő is meg akar engem enni.

     Egy gép berreg fel mellettem, és gőz csap fel az arcomba. Na, mit mondtam? Pörköltöt csinálnak belőlem… A nő ezután elkezdi az ujjaival masszírozni az arcomat. Vagyis, inkább tűnik simogatásnak, mintsem masszázsnak, de legalább nem keni a szemembe a krémet. Csakhogy nem csupán a fejemet keni be, hanem lemegy a nyakamra, sőt, még a karomat is megdörzsöli párszor.

     Aztán az a rész jön a kezelésnek, amit senkinek sem kívánok: a nő olyan mértékben nyomkodni kezdi az arcomat, hogy majdnem kiugrom az ágyból. Igaz, egy kendővel hajtja végre, és nem a körmeivel, de a nyomás így is elviselhetetlen, tekintve, hogy sosem nyomkodom az arcom. Pechemre eltart pár percig, mire végez a kínzással a kozmetikus, de ennyi épp elég volt. Ezek után a csípő tonik már légyfing az előbbihez képest.

     Ismét egy szerkezet berreg fel, ám ezúttal jóval hangosabban. Ezt hozzáütögeti a bőrömhöz, ami ugyan nem fáj, de meglehetősen csikiz. Eddig nem is tudtam, hogy az arcunkat is lehet csikálni… Mindegy, inkább ez, mint az a nyomkodás. Ez szintén eltart pár percig, azután ismét egy ecset következik. De ezúttal valami olajat kenhet rám, legalábbis a ragadását tekintve. Savanykás illata emlékeztet az aloeverára. Ezt egy piros fényű szerkezettel masszírozza a bőrömbe, de nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá:

     – Ez micsoda? – a közel egy órás némaságom után eléggé rekedt hangom van.

– Ultrahang – válaszolja.

     Nevetni szeretnék, csak félek, hogy lekiabálja a maradék bőrömet.

– Ultrahang? Minek, tudtommal az arcom még nem terhes.

     Aaron valahonnan a távolból gúnyosan odaböki:

     – Ne vegyünk rá mérget, Lexie.

Halkan kuncogni kezdek, és elképzelem, ahogy a mögöttem ülő csaj a szemöldökét ráncolva próbál rájönni, hogy miről beszélünk.

     Ismételten egy ecsettel visz fel valami borzalmasan büdös és csípő trutyit, amit pechemre magamon kell hagyni tíz percig. Gondolatban mindenféle dalt kezdek el dúdolni, hogy elüssem az időt, amikor viszketni kezd az állam.

     Legelőször a számat mozgatva próbálom enyhíteni az érzést, nem sok sikerrel. Jobbra-balra táncoltatni kezdem az állcsúcsom, hátha attól abbamarad a viszketés, ám ez sem segít. Óvatosan odaemelem a kezem, és a körmöm hegyével próbálom megbökdösni az adott pontot. Ettől csak még inkább fokozódik, szóval fittyet hányva a pakolásra, dörzsölni kezdem az állam alsó részét.

     Mikor a nő visszaül a helyére, nem szól semmit, szóval gyanítom, hogy nem látszik annyira a megvakart rész.

     Fél óra, azaz még egy-két krém után végre visszaöltözök a ruháimba, majd kirángatom a szalonból Aaront.

– Naaaa, milyen volt? – mosolyog rám.

– Borzalmas, ha még egyszer elhozol ide, felakasztalak.

– Meglátod, holnapra olyan sima lesz az arcod, mint egy babapopsi – nevet.

– Megéheztem, nem megyünk be oda? – mutatok az előttünk lévő gyorsétterembe. Mielőtt tisztaságmániás barátom elkezd arról magyarázni, hogy mennyi műanyag van az ilyen ételekben, elindulok a bejárat felé. Bent mindenféle illatok keverednek, a gyomrom pedig őrült morgásba kezd.

     – Kit látnak szemeim, mi van, már követsz is, Vadmacska? – Automatikusan a hang felé kapom a fejem, és már meg sem lepődöm azon, hogy Matt, Seth és két ismeretlen csaj pont abban az étteremben vannak, ahol én is. Istenem, miért büntetsz folyamatosan? Nem volt mára elég ebből a hólyagból?

     Közelebb megyek, hogy ne kelljen az egész helyiséget átordítanom.

– Nem követlek, Blackwell.

– Valld be, hogy hiányoztam – vigyorog magabiztosan.

– Persze, mint egy benőtt köröm – forgatom a szemeimet, beszólásomra pedig Seth „hú”-zni kezd.

     – Ne hagyj faképnél, amikor hozzád beszélek, Lexie – ér mellém Aaron, s fokozatosan elhalkul, amikor észreveszi, hogy kik ülnek előtte. Matt összehúzott szemekkel ránéz Aaronre, és le sem veszi róla a tekintetét. A hideg futkos a hátamon ettől a szemektől.

     A csendet a Matt mellett ülő, barna hajú lány töri meg:

– Ez kicsoda? – mutat rám hosszú körmével, és buta fejét oldalra billenti. Másik karjával belekapaszkodik Blackwell karjába, majd felhúzza a szemöldöké; ezzel a tudatomra adva, hogy hozzá tartozik.

– A csajom – tisztán és hangosan mondja ki a szavakat Matt. Közben végig Aaron reakcióját lesi, rá se pillantva a barna csajra, aki meglehetősen döbbent arcot vág.

     Felmegy bennem az a bizonyos pumpa. És nem attól, hogy Matt más lányokat használ ki, miközben nekem megtiltotta, hogy legyen pasim, hanem valami egészen mástól. Azzal, hogy ő más csajoknak úgy mutat be, mint a barátnőjét, engem minősít le. Most őszintén, melyik lány engedi, hogy más csajok a szeme láttára rámásszanak a pasijára? Ja, igen, a ribizlik. Gondolom, ez a buta liba is ugyanerre gondol.

     Megfordulok, és magammal rángatom Aaront is.

– Menjünk innen, elment az étvágyam.

Nem törődöm Seth és Matt beszólásaival, sem az idióta picsák kiabálásával. Meg sem állok a kijáratig, és még az utcán is rángatom egy darabig Aaront, ám meglepetésemre nem szól semmit.

– Na, szólalj már meg! – förmedek rá. Zavar, hogy nem helyesel, vagy nem akad ki az előbb történteken.

– Örülnék, ha nem rángatnál. És nem értem, hogy miért akadtál ki, ezt már megszokhattad volna tőle. – Elengedem, és szembefordulok vele.

– Hát, ez úgy mutat be másoknak, mint egy ribancot. Szerinted az ilyen normális dolog? Mert szerintem marhára nem az, és rád is úgy nézett, mint egy darab rongyra. Ekkora egója már ne legyen senkinek, mert még a végén hozzámegy saját magához. – Az emberek valószínűleg egy idegbeteg állatnak tartanak, mivel akik elmennek mellettünk, nevetve figyelik a magyarázásomat.

     Aaron megint nem mond semmit, láthatólag mulattatja a viselkedésem.

– Szólalj már meg, baszki! – förmedek rá hangosan, mire kitör belőle a röhögés. Tényleg ennyire vicces vagyok? Komoly problémákkal állok szemben, ő meg ahelyett, hogy segítene, még ki is röhög.

– Elegem van, mindenki menjen halálfalvára, én pedig most hazamegyek! – közlöm a körülöttem lévőkkel, akik szintén csak egy „ez megbolondult” nézéssel jutalmaznak. Hát, senkit nem hat meg, hogy utálok mindenkit? Nincs ma már senki, aki segítőkészen hozna nekem egy pohár vizet, és bólogatva hallgatná a panaszáradatomat?

     Aaron még jobban röhögni kezd mellettem, én pedig felpaprikázva trappolok haza. Meg sem állok, és az sem érdekel, hogy Aaron mögöttem már haldoklik a nevetéstől. Természetesen, ha most látnám magam kívülről, biztos én is jókat kacagnék.

     Érdekes módon, mire hazaérek, már nem is emlékszem, hogy min is akadtam ki annyira, hogy egész úton mérges voltam. A végén már inkább arra haragudtam, hogy a barátom ilyen jól szórakozik a kirohanásomon. 

– Te, min kaptam fel a vizet? – kérdezem Aarontől a házunk elé érve. Ő már viszonylag lenyugodott, bár még most is törölgeti könnyes szemeit. Amikor viszont meghallja a kérdést, ismét vihogni kezd.

– Matten, mert ribancnak titulált – eleveníti fel az eseményeket.

– Ja, tényleg… Te, tudod mit? Kapja be, ott, ahol van, én százszor jobb vagyok annál a lökött csajnál.

     Beérve hangosan köszönök a nagyszüleimnek, és felmegyünk a szobámba.

– Már értem, szóval innen fúj a szél – dobja le magát az ágyamba.

– Honnan fúj a szél? – huppanok le a szőnyegemre.

– Te féltékeny vagy.

     Elgondolkodom a hallottakon, és igazat adok Aaronnek.

– Valóban, tényleg féltékeny vagyok Mattre, amiért ő nem üres hassal távozott az étteremből – bólogatok, mire Aaron megdob a párnámmal.

– Hülye. A csajra vagy féltékeny. Látszik rajtad.

– Te beteg egy ember vagy, de nem baj, én így szeretlek – dobom vissza a puha tárgyat, mire Aaron vág egy grimaszt.

– Mit csinálunk a délután hátralévő részéből?

     Automatikusan felkapom az asztalom mellett lévő DVD-ket, amikben annyi romantika van, mint egy zsák krumpliban. Semennyi. Java része akció, van pár thriller, esetleg egy kis horror.

– Ne már – nyavalyog Aaron – Mit szólnál egy kis Gossip Girl-höz? Na? Ha nem tetszik, akkor nézhetünk mást is… mondjuk Pretty Little Liarst.

     Alapvetően nincs semmi bajom ezekkel a lányos sorozatokkal, de van, amikor semmi kedvem azt nézni, ahogy sipítoznak jobbra-balra a szereplők. Nézzük, Gossip Girl, PLL, Walking Dead, Vámpírnaplók, Trónok harca kizárva…

– Reign? Egy skót királynőről, Máriáról meg a francia szövetségről szól. És van benne egy kevés fantasy is, bár az igaz, hogy a Trónok Harcát nem haladja meg.

– Kizárva, én nem nézek meg egy Trónok Harcához hasonló sorozatot – rázza a fejét – Akkor maradnak a filmek. – Gondolkodik pár pillanatig, majd feláll, és a laptopomhoz siet - Tudom már! Meg kell nézned a Miss Nobody-t! Ha láttál már értelmetlen filmet, akkor ez mindet felülmúlja.

     Emlékszem, hogy pár hete említette, hogy ez a film a világ legbugyutább és legfárasztóbb filmek közé sorolható, szóval kíváncsi vagyok, miről is szólhat.

     Amíg Aaron lemegy szólni, hogy éhesek vagyunk, addig elindítom a filmet. Hiba volt. Már az első tíz percből leszűröm: ennek a remekműnek sem volt százas a rendezője… Aztán a film felénél rájövök, hogy még ötvenes se. Komolyan, ez túlmegy a szürreálison. A csaj MINDENKIT kinyír, teljesen VÉLETLENÜL, és nem jönnek rá?? Hol az FBI, az NCIS vagy minimum egy Sherlock Holmes? Szerintem a forgatókönyvíró is ittas állapotok közepette írta… Arról nem is beszélve, hogy a fonalat is elég nehéz követni, egyik gyilkosság követi a másikat.

     Akkor telik be az a bizonyos pohár, amikor a hapsi falatozni kezd a mérgezett kagylóból. Ha van valami, amit jobban utálok a Walking Dead-nél, az a kagyló. Gusztustalan. Hogy lehet azt megenni? Ragadós, nyúlós, rágós, és ki tudja, hogy él-e még…  

– Azt hiszem, kimegyek hányni – sietek ki a mosdóba, és várom, hogy a mai nap végre kijöjjön belőlem. Pechemre erre nem kerül sor, ezért falfehér arccal kikiabálok Aaronnek, hogy minden rendben, és egy kis vizet locsolok az arcomra. Bár még mindig keringőzik a gyomromban a szendvics, próbálok egy szép kiskutyára gondolni, hogy eltereljem a figyelmemet.

     – Én nem nézem tovább ezt a… - félbehagyom a mondatot, és döbbenten nézek az ajtóm előtt álló Mattre, aki ahogy kilépek a fürdőből, rám szegezi a tekintetét. Aaron az asztalom előtt áll, gondolom épp a filmet akarta kikapcsolni.

     Néma csendben állunk pár pillanatig, és egymást nézzük Mattel, aki hol rám, hol Aaronre pillant.

– Mit keresel itt? – kérdezem tőle.

     Matt rám néz, fejével Aaron felé bök:

– Ez mit keres itt?

     Csak most veszem észre, hogy mindenkit ilyen kedves jelzőkkel illet, aki számára nem szimpatikus.

– Filmet néztünk, ha épp tudni akarod – felelem gúnyosan, és egy percig farkasszemet nézek vele. Próbálok lenézően, gúnyosan nézni, ám nehéz, mivel az ő fagyos, kék szemei olyan haragot sugároznak, hogy kénytelen vagyok elsőként elfordítani a tekintetemet.

– Szóval filmet néztetek – kezdi lassan, majd ismét Aaront figyeli – Nem tudom, neked milyen nyelven kell elmondani, hogy szállj le a csajomról. – Mondata végére Aaron elé ér, és mielőtt megragadnám a karját, két kezével felemeli Aaront a pólójánál fogva.

     Lefagyva állok meg; nem hiszem el, hogy Matt egyáltalán képes ilyenre. Pedig de, és mielőtt magamhoz térnék, hátulról lendíti a jobb karját, majd egy hatalmasat bemos értetlen barátomnak. Hangosan csattan a keze, mire Aaron hátraesik, és a székemet magával rántva ér földet. Halkan nyöszörögni kezd, mire végre magamhoz térek a sokkból, és sietősen Matt mellett termek. Megfogom a bal karját, és amennyire csak tudom, húzni kezdem kifelé.

     Nem számít rá, hogy képes vagyok őt ekkora erővel húzni, és nem is áll ellen. Hagyja, hogy szó nélkül egészen a házunk elé rángassam. Nagyiék az egészből nem vesznek észre semmit, köszönhetően, hogy a nappaliban olyan hangosan szól a tévé, hogy szerintem még a szomszédos államban is hallják.

     Csak akkor engedem el Mattet, amikor már az udvarunkban vagyunk.

– Te nem vagy normális. – Meglehetősen kisebb vagyok Blackwellnél, de ahogy csak tudom, meglököm a mellkasát, annak ellenére, hogy egy tapodtat sem mozdul. – Nekem ma mi bajod van?

     Matt idegesen keresztbe fonja maga előtt a karjait, és úgy nevet fel kényszeredetten.

– Nekem mi bajom? Neked mi bajod van. Átjövök bocsánatot kérni, pedig nem csináltam semmit délután az étteremben, de mégis átjövök, erre nem itt van ez a nyomulós pojáca? Pedig világosan a tudatára adtam, hogy a csajom vagy, de úgy látszik, nem érdekli.

– Milyen ismerős szituáció – mosolygok keserűen, mire Matt értetlenül összevonja a szemöldökét. – Ne mutass be a ribancaidnak a csajodként, mert azzal én is csak az egyik ribancod leszek.

     Matt arca kisimul, de sajnálat helyett megint az a magabiztos, egoista vigyor jelenik meg, amit annyira utálok.

– Szóval féltékeny vagy.

Afféle „viccelsz, ne viccelj” röhögéssel reagálok.

– Ki? Én? Nem én ütöttem le az egyik meleg barátomat az előbb. Kettőnk közül te vagy a féltékeny, nem én, Blackwell – mutatok rá.

     Egy ideig kérdő arccal néz rám, majd a homlokára csapva nevetni kezd. Bambán pislogok, nem erre a reakcióra számítok. Persze, ennél az embernél a normális reakció a nevetés, de akkor is.

– Egy buzit ütöttem le? Ne már, ha ezt megtudja Kuki-Muki, feljelent, mert lányokat bántok – röhög folyamatosan. – Ne vigyek neki egy rózsaszín ragtapaszt? Holnapra hozok neki egy doboz pralinét.

     Az utolsó mondatára nehezen esik nem nevetnem, de ellenállok, és felháborodva nézek rá.

– Te is olyan vagy, mint a húgom! Menj el, Blackwell.

– Rendben van, holnap reggel találkozunk, Vadmacskám. – És elkezd felém közelíteni. Én pedig derékból hajlok egyre hátrébb, kitágult szemekkel. Ez a jelenet beleillene egy amerikai filmbe; a fiú puszit akar adni a lánynak, a lány pedig egyre jobban közelít a föld felé.

     Szerencsére Matt észreveszi magát, ezért csak összeborzolja a hajamat, mint egy macska bundáját, majd int egyet, és elsétál. Nem esek abba a hibába, hogy percekig utána bámulok, sietősen visszasétálok a házba. Mikor a bejárati ajtóhoz érek, Aaron nekiütközik a vállamnak, és köszönés nélkül elsiet. Időm sincs utána kiáltani, olyan gyorsan lépked.

     Pár óra múlva írok még neki egy bocsánatkérős üzenetet, mire azt válaszolja, hogy nem rám, hanem Mattre haragszik. Ám ekkor megszólal a telefonom, és az emlegetett szamár számát írja ki a telefonom. Kérdőn nyitom meg az üzenetét, és hitetlenkedve elröhögöm magam az egy soros mondatán:

     Holnap reggel egy tálca sütivel várj az ajtóban. MB.