2015. október 26., hétfő

11. fejezet

Sziasztok! Tudom, elég rég volt már új rész, amit nagyon sajnálok. Azért remélem, maradtak még olvasóim. :) Kíváncsian várom a véleményeiteket. És köszönöm a barátnőmnek, hogy bétázott nekem, nélküle még ma sem lenne rész. 
Kellemes olvasást!




11.

Nem vagyok féltékeny típus, csak éppen nem tudom elviselni ha hozzányúlnak ahhoz, ami az enyém.
- Moulin Rouge c. film

     Egy másodperc sem telik el, és Aaron már egyből felpattan a helyéről, hogy elém siessen. A pupillám kétszeresre tágul, hogy vajon tényleg ennyire aggódott-e értem, de amikor belenézek szürke szemeibe, látom, nem csupán erről van szó: barátom tekintete szinte könyörög. Ó. Hát, persze, minél előbb ki kell mentenem innen.
     – Sziasztok! – kiáltok be a nappaliba, ahol Nagyapa egy újságot olvas, Nagyi pedig a konyhapultot törölgeti. Mindketten felkapják a hangomra a fejüket.
– Szia, drágám – mosolyog Nagyi.
– Baszós szép napot, aranyom – morog Nagyapa az orra alatt. Halkan felnevetek nagyapám nem túl szép köszönésére, ám mielőtt reagálhatnék rá bármit is, Aaron húzni kezd az emelet felé. Értem a célzást, ezért sebtén felnyargalunk a lépcsőn. Mellettünk Violet trappol le, és halkan, épp hogy csak mi halljuk, odaszúrja az előttem lépkedő fiúnak:
– Szevasz, buzikám.
Ma senki se tud normálisan köszönni a másiknak?